Shock!

A Pestilence már a hőskorban is a kísérletező kedvéről volt híres, nem is nagyon ismételte a csapat önmagát. Valami hasonló a helyzet most is, azaz ne várjunk egy Ressurrection Macabre 2-t, habár a fő csapásirány mit sem változott. Kompromisszumokat figyelembe nem vevő, technikás death metalt kapunk, mintegy negyven percbe sűrítve. Ennek ellenére a változás azonnal észlelhető, amint az intrót követő első dal, az Amgod felcsendül. A gitárok az eredeti svéd death metalra jellemző módon berregnek, ám a hangzáskép összességében igen szellősre sikeredett, ami egy olyan brutálisabb zenét játszó formáció esetében, mint épp a Pestilence, nem túl jó megfejtés, az anyag így ugyanis sokat veszít a szélsőségességéből.

S mégis, a lemezt oda-vissza meghallgatva a kérdőjel egyre inkább elhalványul, mert csak a süket nem fogja észrevenni, hogy a csapat ezúttal éppen a korábbi munkáikra jellemző nyersességet próbálta a minimálisra csökkenteni. A Doctrine kevésbé hasonlít a zenekar eddigi anyagaira, inkább egy jó nagy lépést tett abba az irányba, amely már eleddig is ott bujkált bennük, ám ezúttal minden eddiginél teljesebben kibontakozhatott. Ez pedig nem más, mint a jazzes hatású, magas fokú technikai tudást igénylő death metal, amelynek legismertebb képviselői között ott találjuk az Atheistet és a Cynicet is, de akár még az egylemezes Exivious is ide sorolható. Persze azért nem a Pestilence-ről lenne szó, ha nem bukkannának fel az improvizatív szólók között old school témák, amelyekről azonnal megismerszik egy európai death metal csapat.

Patrick Mameli gitáros/hörgős és társa Patrick Uterwijk riffjei ugyan tartalmazzák azokat a nyers, zsigeri tónusokat, amelyekről azonnal felismerhetővé válnak, ám mintha ezúttal félgőzzel álltak volna neki dalokat írni. Uterwijk jól hallhatóan most a szólóira összpontosított, amiket szépen elő is vezet, játéka felszabadult, kísérletező, és ez így is van jól. Ám a death metal legfontosabb összetevőjét jelentő gitártémák, még ha nem is összecsapottak, mégis, valahogy félresikerülteknek tűnnek, holott a potenciál szinte mindegyik dalban megvan, ám a várva várt katarzis végül minden esetben elmarad. Pedig az előző lemezt feljátszó Tony Choy basszusgitárost váltó Jeroen Paul Thesseling (Obscura) is méltó elődjéhez, és a dobos, Yuma Van Eekelen is eljátssza, amit kell, a Doctrine-t mégis a múzsa csókja nélküli lemeznek érzem.

Ami már jó néhányszor összejött a csapatnak, az most sajnos nem sikerült: eddig az összes Pestilence album meghallgatása után még jóval később is képes voltam témákat felidézni az adott anyagról, ezúttal viszont mindhiába. Rossznak persze akkor se nevezném a Doctrine-t, a módosított irányvonal akár lehetne nyerő is, ám nem ártott volna a technikásság mellé erős dalokat is írni. Az új mű így háttérzenének megfelelő, de egy Pestilence kaliberű zenekartól ennél azért többet várnék.