Shock!

Kristálytisztán emlékszem, amikor nyolc éve először találkoztam a Powerwolf nevével a Return In Bloodred című debütáló album révén, ugyanis az volt az egyik első lemez, amit megkaptam recenzálás céljából a Shock! istálló friss tagjaként. Különösebben nem tetszett az album, de bajom sem volt vele: már akkor is lejött, hogy a zenekarnak van víziója. Ha viszont valaki akkor, 2005 tavaszán azt mondja nekem, hogy a csapat 2013-ban a német listák első helyén nyit majd ötödik teljes nagylemezével, és általában véve is az elkövetkezendő évek egyik legkomolyabb európai heavy metal sikersorozata fűződik majd a nevükhöz, biztosan csak egy elnéző mosoly lett volna a reakcióm.

Azóta persze kiderültek dolgok a Powerwolfról annak tetejében is, hogy vonzódnak a viccesen okkultra, horrorosra vett tematikához. Az akkori zenekari biográfia tényleg azt adta elő, hogy Attila Dorn énekes román származású, ráadásul operaénekes, és nem is nagyon akadt fórum, amin kiderülhetett volna, hogy mindennek köze sincs a valósághoz, hiszen a frontember igazi neve Karsten Brill, és azelőtt többek között a fél-poénos, stoneres Red Aimben is zenélt már együtt a többiekkel. Ez azonban végső soron lényegtelen, hiszen kialakítottak egy látványos arculatot, ami csakis az övék, és a maga nemében a zenéjük is felismerhető, még ha a gyökerei egyértelműek is King Diamondtól kezdve az Accepten, a Judas Priesten és a '80-as évek Black Sabbathján át egészen a Helloweenig meg a teljes germán vonalig.

Nem követtem naprakészen a Powerwolf diszkográfiáját az utóbbi években, de akadtak lemezeik, dalaik, amelyekhez volt szerencsém a debüt óta, hiszen a zenekar folyamatosan építkezett, rendszeresen lehetett hallani róluk. Különösebben persze akkor sem mulasztottam volna sokat, ha minden kimarad a Return In Bloodred óta, mivel a stílus jottányit sem változott, csak csiszoltabb, kerekebb dalokban ölt testet. Magyarán szólva a banda most is misztikus, teátrális, monumentális heavy metalt játszik az európai iskola hagyományai szerint sok gigantikus kórussal, tiszta, közérthető, világos tempókkal és olyan ökölrázós refrénekkel, amelyeket teli torokból döröghet egy emberként a felvarrós rockerhad a sárban és sörben dagonyázó teuton fesztiválokon. A tempók ezúttal kicsit talán gyorsabbak, de a zene karakterén ez sem változtatott alapvetően.

Direkt emeltem ki a földrajzi vonatkozásokat, mivel nem véletlen, hogy a Powerwolf pont odahaza olyan népszerű. A legkisebb rosszindulat nélkül mondom: a zene mindvégig olyan hatást kelt, mintha patikamérlegen adagolták volna ki az egyes összetevőket a germán metalpiac igényei szerint, és akár paradox módon hangzik, akár nem, még a jellegzetes szlávos, folkos dallamok is olajsimasággal illeszkednek ebbe az elegybe. Ahhoz például egyenesen németnek vagy legalábbis tiszteletbeli németnek kell lenni, hogy az ember teljesen komoly maradjon mondjuk az ékes germánnal váltogatott latin nyelven eldörgött, faék egyszerűséggel menetelő Kreuzfeuer alatt – a helyzetet csak az menti meg, hogy a Powerwolf sem veszi magát igazán komolyan, így aztán inkább kikacsintósnak tűnnek ezek a részletek is. A zene szögletessége, vonalassága amúgy valahol a színtér utóbbi években felfutott másik nagy üstökösével, a svéd Sabatonnal is rokon, csak éppen – Joakim Brodénnal ellentétben – Attila tényleg tud énekelni, és ha valami kiemeli a Powerwolfot az átlagból, hát az mindenképpen a frontember elvitathatatlan tehetsége. És ha ez mondjuk az Amen & Attack, Coleus Sanctus, Lust For Blood típusú saját himnuszokból nem jönne le, akkor hallgasd meg a speciális kiadás bónuszaként feltett Headless Cross feldolgozást, Tony Martin dallamaival ugyanis nem lehet kamuzni, és Attila itt sem vall szégyent. A Priest-féle Nightcrawlert mondjuk kevésbé érezte át, és eleve nincs is sok érdekesség ezekben az utánjátszásokban, de a hang ott van, ehhez nem férhet kétség. A vastagon zengő kórusok is professzionális munka eredményei, akár világa az embernek az ilyesmi, akár nem.

A Powerwolf ma sem számít különlegesen kiugró csapatnak, de megbízhatóan kialakították a maguk jellegzetes világát egy szanaszét játszott stílusban, és a saját kereteik között jól is teljesítenek. Rosszindulatú dolog lenne mindezt elvitatni tőlük csak azért, mert én személy szerint nem különösebben vonzódom ehhez a vonalhoz, ráadásul biztos vagyok benne, hogy élőben a Sabatonhoz hasonlóan hengerelhetnek, ellenkező esetben nem lennének ennyire népszerűek. Emellett pedig a Powerwolf zeneileg még jobb is a svédeknél. Nekem ez így, ebben a formában továbbra sem több egy hetesnél, de az európai heavy metal hívei nem nagyon tévedhetnek a Preachers Of The Nighttal.

A Powerwolf a Wisdom által szervezett 7. Keep Wiseman Alive koncerten mutatja be a lemezt a budapesti Barba Negra klubban november 15-én, ahol a Vision Divine és a Tales Of Evening is fellép.