Shock!

Azt hiszem, Dave Grohlt, a Nirvana dobosát nem kell bemutatni senkinek, legalábbis a fiatalabb generációból! Azt már valószínűleg sokkal kevesebben tudják, hogy Dave barátunk igazából nem csak nem ellensége a metalnak, hanem egyenesen vonzódik annak old-school változatához!

Így hát gondolt egyet, és kilépett a Foo Fighters nem túl izgalmas, prüntyögős világából, hogy összehozzon egy koszos, igazi metal lemezt. Valami ilyesmit lehetett olvasni az interjúkban, hírekben, mindenhol. Jómagam ifjú koromban nagyon kedveltem a Nirvanát, és még most is felteszem néha a lemezeiket (vessetek meg érte!), úgyhogy igazán kíváncsi voltam, mi sül ki ebből az egészből...

Sajnos a végeredmény kisebb csalódást okozott. A lemez ugyanis nem túl erős, hiába vannak itt nagy nevek, kultikus figurák. Ahogy korábban egy Dave-vel készült interjúban olvastam, mikor egy-egy nóta elkészült, rögtön az ugrott be a fickónak, hogy milyen állat lenne, ha azt mondjuk Lemmy vagy Eric Wagner énekelné. Hasonlítanak is a dalok az említettek saját zenekarainak munkáihoz, csak annyi a bökkenő, hogy azok minőségét sajnos nem közelítik meg! Ilyen például a Shake Your Blood, ami tényleg olyan mint egy Motörhead dal, de a kiheréltek, a töltelékek közül. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi hiányzik innen, de valahogy nem jön át az a dög, érzés vagy éppen zsenialitás, amitől például egy D.R.I. vagy egy Trouble örök kedvenc marad! Nézzük meg a dalokat közelebbről.

Kezdetnek itt van a Centuries of Sin, a Venomos Cronos-szal a mikrofon mögött. A nóta indítása igazán bizalomgerjesztő, ilyen jó kis sejtelmes, misztikus hangokkal startol, hogy aztán egy elég pőre ősmetalba csapjon át. Nem vagyok igazából oda a Venomért, de ez a nóta még talán a legjobbak közé tartozik a lemezen. Másodikként jön a Red War Max Cavalera-val és igazából semmi izgalmat sem hoz. Egy átlagos zúzás, melynél a Sepu vagy a kései Voivod százszor jobbakat írt! Harmadiknak jön a már említett Lemmy-s nóta, a Shake Your Blood, amit az Acces Babylon követ Mike Deannel. Abszolút mélypont! Egy gyors, punkos/HC-s vadulás az egész, minden fogósságot nélkülözve. Utána következik a Silent Spring a D.R.I. énekes Kurt Brechttel, ami megint csak tetszik. Jófajta muzsika, Kurt anyabandájának stílusában, néhol még egy kis Sacred Reich hangulatot is felvonultatva. Igazi odab...ós nóta!
A következő két dal totális doom, nem kisebb nevek adják elő őket, mint Lee Dorrian a Cathedralból, és az ezernyi zenekarban megfordult élő legenda Wino. Nem rosszak igazából, de valahogy ezek is elmennek mellettem. Mondjuk, ez lehet hogy az én hibám, a doom világából ugyanis inkább a Candlemass-féle vonulat áll közel hozzám.

A következő nóta megint csak zúzósabb, ezt a Hellhammerből ismert Tom G. Warrior hozza. Nem ismerem a csóka munkásságát, de amit itt művel, az nem valami nagy szám. Monoton riffelésre még monotonabb kántálást hoz. Érdekes módon a lemez a végére beerősödik. Jön először a Dictatorsaurus a Voivod énekes Snake-kel és végre kapunk egy kis izgalmat. Jófajta borult űrmetal ez, a klasszikus Voivod lemezek stílusában, talán csak egy kicsit egyszerűbb, kevésbé borult azoknál. A My Tortured Soult Eric Wagner nyomja a Trouble-ből, remek dallamérzékéről most is bizonyosságot adva. Hátborzongató ahogy énekel, az első hidegrázós rész a lemezen! A végére pedig minden idők legbetegebb dánja, King Diamond maradt, hogy a Sweet Dreams képében egy jó kis sötét, komor nótát szabadítson a világra. Aki szereti a hangját, annak ez a szám is be fog jönni, pedig igazából semmi különös, csak a jól megszokott KD-féle betegség.

Összességében nézve a Probot lemezt, azt mondhatom, hogy vannak rajta egész jó kis nóták, de vannak számomra totálisan ellenszenvesek is. Bocs Dave, de többet vártam!