Shock!

Természetesen tavaly is elég sok restanciát halmoztunk fel az aktuális megjelenésekből, amik közül szokás szerint sorra veszünk majd egy szekérderéknyit a következő hetekben. Ezek némelyike pusztán a dömping meg az időhiány miatt csúszik ilyenkor hosszabb ideig, a Reckless Love azonban az áldott jó szívem miatt várakozott hónapokat. Amikor megjelent a Turborider, hat év szünet után valahogy nem volt hangulatom hozzá, így gondoltam, érlelem egy kicsit, csak aztán a számtalan újdonság közepette elsüllyedt a virtuális kupac mélyén. Viszont néha azért van némi előnye is az ilyesminek, a lemez ugyanis most, január derekán határozottan és sokkal jobbnak tűnik, mint a tavaszi megjelenéskor.

Adott ugye egy finn glam/sleaze/rock'n'roll-banda, akiknél mindig is nagyon markáns volt a habos-popos irány, de inkább csak egyes dalok erejéig, amik mindig megbontották a lemezeik ívét. A legutóbbi InVadernél minden korábbinál jobban elmentek a roadshow-s, plázarockos irányba, de teljes mellszélességgel továbbra sem akarták vagy merték felvállalni a dolgot, így a végeredmény ott és abban a formában nem sikerült igazán meggyőzőre. Most azonban vettek egy nagy levegőt, fullosan új ruhát öltöttek, és ráugrottak az utóbbi években felfutott synthwave/outrun/retrowave/akármilyen vonalra. Tehát a legutóbbi „hoztak is meg nem is" effektus helyett ezúttal legalább létezik koncepció, és teljesen egységes a végeredmény.

Talán tagadnom kellene, de minek tenném: ezt a végletekig túlpörgetett, rózsaszín neongiccsbe fullasztott, '80-as évekbeli nosztalgiával mélyen átitatott stílust én magam is betegesen imádom. De nem kizárólag emiatt tartom jobb lemeznek a Turboridert az InVadernél, hanem mert egyszerűen kellemesebb egy homogénebb, létező vezérfonallal rendelkező albumot hallgatni, mint egy olyat, ahol az egyik dalban Danger Danger akarnak lenni, a másikban meg mintha Sabrinát dolgoznának fel, és minduntalan kizökkensz az élményből. A dolog árnyoldala is megvan persze, hiszen egy ilyen váltással a tábor egy része alapból lemorzsolódik, de ezt nyilván bekalkulálták, szóval lelkük rajta. Finnországban a csapat amúgy komoly névnek számít, és egyáltalán nem törte meg a sikerszériát a lemez, tehát eddig úgy tűnik, bevált a kísérlet.

Ha a LeBrock tavalyelőtti Fuse lemezét etalonnak tekintjük ezen a synthwave AOR-nak is nyugodtan nevezhető mezsgyén, Olli Hermanék azért nem alkottak olyan erős művet, de ha nyitott vagy az ilyesmire, simán megláthatod a fantáziát a Turboriderben. Szerintem annyi a kulcs ehhez az albumhoz, hogy nem hard rockként, hajmetálként meg glamként, hanem eleve synthwave-ként kell hallgatni, és akkor működni fog. Már persze ha kedveled ezt a vonalat, mert amúgy meg epét hánysz majd tőle. De az Eyes Of A Maniac, a Kids Of The Arcade, a For The Love Of Good Times, a Future Lover Boy és a Prodigal Sons kifejezetten jó nóták erős refrénekkel, markáns hangulattal, ráadásul a csapatból a habos-digitális sound, a puffogó elektronikus ritmusok meg a buján meleg szintiszőnyegek ellenére sem veszett ki a rock. A virtuóz gitárszólók például gyakorlatilag mindenütt nagyot ütnek, sőt, még jobban ki is emelkednek ebből a hangszerelési környezetből, mint a korábbi anyagaikon. De nekem az '89 Sparkle nettó popja is bejön, innen kábé már csak Ollie Wride vagy Dana Jean Phoenix hiányzik vendégként, hogy teljes legyen a NewRetroWave-illúzió. De azt illetően azért nincsenek kétségeim, hogy a rockos irányból közelítők egy részének utóbbi már sok lesz. Már ha egyáltalán eljutnak idáig, ha ugyanis valaki nem vevő az ilyesmire, garantálom, hogy a nyitó címadó szám első másfél perce után ki fogja kapcsolni a lemezt, mondván, mi ez a szar.

Ha már itt tartunk, utóbbi téma sokadszorra sem tartozik a legmeggyőzőbb pillanatok közé, bár a kórus és a Steve Stevens fénykorát idézően csillagharcos-videójátékos szólók itt is erősek. Összességében az édeskés, de full lapos Like A Cobrát is száműzném egy digitális single B vagy C oldalára, és a Bark At The Moon feldolgozása is halálosan felesleges. Kicsit elmoroderesítették a megszólalást a digitális dobokkal, de nem nyúltak bele eléggé ahhoz, hogy igazán érdekes legyen, szóval semmit sem tesz hozzá az albumhoz ebben a formában. De ez azért nem vészes, sőt, egész baráti töltelékarány.

Ismétlem: a korábban sokszor lemezeken belül is ide-oda csapongó Reckless Love most végre egy irányba halad, és túlnyomó többségben jó dalokat írtak. Tudom, hogy sokaknál leverte a lécet a Turborider, szóval tényleg csak akkor kísérletezz ezzel az albummal, ha könnybe lábad a szemed, amikor meglátod az Atari logót vagy meghallod a Sonny Crockett nevet. Én felvállalom, hogy ebből a szempontból deviáns és perverz vagyok.