Tulajdonképpen egyáltalán nem lepett meg, hogy John Frusciante és a Red Hot Chili Peppers ismét egymásra talált. Gondoljon az ember bármit is a zenekar elmúlt (ízlés szerint aláhúzandó) tíz-húsz-harminc évéről, ezek négyen együvé tartoznak, akármilyen kacskaringós ösvényekre tereli őket az élet vagy saját bonyolult lelkületük. Valahol ez a képlet minden korszakos rockbanda egyik nagy titka, jelen esetünkre lefordítva: egy meg egy meg egy meg egy nem négy, hanem sokkal több. Ismét itt van tehát a legnépszerűbb Chili-felállás, és tizenhat év után új lemeznek örülhetünk tőlük. Nem is aprózták el: tizenhét (!) dalt kapunk 73 percben, de amennyiben hihetünk nekik, akár tripla albumot is kihozhattak volna, annyi friss számot jammeltek össze az elmúlt években.
A mindenfelé megjelenő kommentek – mint a hasonló gigászok esetében mindig – természetesen most is olyanok, mintha a rajongók nem is ugyanazt a lemezt hallgatnák, így az elvárásoktól, beidegződésektől nyugodtan eltekinthetünk. A zenekarról ápolt emlékeinek, személyes előtörténetének függvényében kicsit mindenkinek mást jelentenek majd 2022-ben a Red Hot Chili Peppers új gondolatai. Egyvalamiben azért kiegyezhetünk: nemhogy új Blood Sugar Sex Magiket, de még új Californicationt is felesleges várni ma már ezektől az emberektől, azok az albumok időkapszulák a maguk érájából, megismételhetetlen polaroidfelvételek egy rég letűnt korszakból. Anthony Kiedis, Flea, Chad Smith és Frusciante fejben, szívben egyaránt nagyon messze van már 1991-től vagy 1999-től, mint ahogy a világ és benne mi magunk is.
Amennyiben ki tudsz egyezni a fentiekkel, az Unlimited Love határozottan kellemes hallgatnivaló. És engem személy szerint is meglep, hogy ezt írom, mivel – érdemeik elismerése mellett – sosem voltam kimondott chilista, bár a Mother's Milk lemez és kisebb mértékben a Blood Sugar természetesen nálam is favorit, nem is beszélve a sok szempontból inkább Jane's Chili Peppersnek tekinthető One Hot Minute-ről. A rengeteg tinglitanglizással, melankolikus dalolászással terhelt 21. századi Chili azonban sosem volt a szívem csücske, különös tekintettel a Josh Klinghofferrel készült két utolsó lemezre, amik kábé mintha meg sem jelentek volna. Most azonban már az elsőként közzétett Black Summer is jó érzéseket keltett bennem, és a teljes albumot is szívesen elhallgatom, még ha nem is fenntartások nélkül.
És hogy miért tetszhetett meg egyből az említett Black Summer? Valószínűleg azért, mert izzadságszag nélkül idéztek fel vele bennem régi szép emlékeket, ezen a ponton pedig csak a fentiekre tudok visszautalni: ennek a négy embernek együtt KELL zenélnie. Mindez az otthonos lustasággal hömpölygő dal első hangjaitól fogva egyértelmű, ám ahogy beérkezik a fogós refrén, majd utána Frusciante összekeverhetetlen szólója, tényleg nincs, egyszerűen nem merülhet fel kétség, de még kérdés sem. Olyan érzésed támad tőle, hogy egyszerre minden a helyére került a világban, miközben tudod, hogy amúgy nagyon nem ez a helyzet, sőt. De épp emiatt fokozottan jó érzés megkapaszkodni egy stabil útjelzőben. Ha van titka ennek a lemeznek, hát szerintem ez az.
Persze ettől még hiba lenne átesni a ló túlsó oldalára, és értékén felül fogadni az Unlimited Love-ot kizárólag a nagy négyes újraegyesülése miatt. Ez az album tét nélküli jutalomjáték minden idők egyik legsikeresebb rockcsapatától, ennek megfelelően nem fogjuk tíz-húsz-harminc év múlva örök darabként meghivatkozni, és garantáltan én sem írok majd róla 60 éves fejjel a Klasszikushock rovatunkban. Címének megfelelően, az említett görcsmentes lazaság következtében azonban itt és most még nekem is jólesik elindítani pusztán műkedvelő Chili-hallgatóként, ha épp olyanom van. Bár persze nem minden „de" nélkül. A 73 perces játékidő a tizenhét dallal ugyanis mindenképpen baromi erős túlzás, és amennyiben hozzávesszük ehhez a lemez nyugis-álmos-pszichedelikus alaptónusát, fokozottan annak tűnik. Rég elfogadtam, hogy sosem írnak már új Good Time Boyst, Knock Me Downt, Suck My Kisst, The Righteous And The Wickedet, netán ezekhez fogható szabású húzós-nyúlós-zúzós funk/punk/rock gyöngyszemeket, de ebben a mennyiségben azért rövid távon mindenképpen összefolyik a lírázás. És gyaníthatóan három hónap múlva sem látom majd másképp a helyzetet – mint ahogy így volt ez az előző jó néhány lemezüknél is. Viszont ha hihetünk a nyilatkozatoknak, analóg módon rögzítették a cuccot, és ez hallatszik is: gyönyörűen szól az album, ezt a három hangszerest pedig igazából bármikor szívderítő hallgatni. Kiedist velük ellentétben nem mindig, de ennyi év alatt persze azért én is bőven hozzászoktam már ehhez a hol túl kántálós, hol hamiskás, hol a dallamilag sokszor lefutott köröket róvó énekstílushoz. Nála is egyértelmű, hogy minden hang, minden szó legbelülről fakad.
Egysíkúnak azért nem nevezném az albumot, számos dal jellegzetes karaktere már elsőre átüt, és kiugranak a tipikusabb lassú-melodikus-napfényes tételek közül. Ilyen például a lemez mércéjével mérve kimondottan pörgősnek tekinthető Here Ever After, a nagyon erős, mélyre ható refrénnel ellátott Whatchu Thinkin' vagy a The Heavy Wing. Utóbbi kicsit olyan, mintha Frusciante egy szólóba szánt dalt adott volna átgyúrásra a Chilinek, a refrént is ő énekli – utóbbi elektromos megközelítése mindenképpen jót tesz az összképnek. Két kedvencem azonban a játékos, funkosan húsos basszusfutamokra alapított, dzsesszes fúvósokkal ellátott Aquatic Mouth Dance, ahol a refrénben is mélyen alámerülnek a '70-es évek világába, illetve a Poster Child, amely ugyanezt a tunya, rózsaszín ködbe burkolózó, fesztelenül erkölcstelen Boogie Nights-érzésvilágot hozza bő negyvenöt évvel ezelőttről.
Ki lehetne elemezni persze mind a tizenhét dalt, amelyek között azért bőven akadnak megkerülhető darabok is, de mint írtam, ebben az esetben eszemben sincs beleszállni a Chilibe: mindenütt akad egy-egy ízes Frusciante-szóló, Flea-futam, Chad-pörgetés, ami a hallgató ínyére lehet. Úgy gondolom, ilyen múlttal, itt és most ennyi volt kábé a maximum, amit kihozhatott magából ez a banda, és hallhatóan nagy örömmel, élvezettel zenélték össze ezt a monstre hosszúságú albumot. Nem mestermű az Unlimited Love, de a lassan végre tényleg megérkező tavaszi napsütéshez kimondottan szívderítő soundtrack a maga pozitív energiájával. Utóbbi miatt az az igazság, hogy még a maga hiányosságaival, túlnyújtottságával együtt is bőven ráfér a világra most egy ilyen életigenlő album.
A Red Hot Chili Peppers június 15-én Budapesten, a Puskás Arénában koncertezik. Részletek itt.
Hozzászólások
Nem tudtam, hogy csak pozitívan lehet értékelni a lemezt, bocs...Na nem mintha a többi hozzászóló az egekig magasztalta volna. Mivel az első lemezük óta kedvelem a bandát, gondoltam, lehet saját véleményem. Mindenesetre én nem fogom abba a tévhitbe ringatni magam, hogy ez bizony az igazi RHCP.
https://www.youtube.com/watch?v=6uFuvItikc0
És miért kéne abbahagyni, ha nekik örömet okoz zenélni és csak az alábbi kommenteket olvasva, a rajongóik jó részének is? Neked kell inkább másfele nézni és mindenki jobban jár veled együtt.
Azért, mert "öregek", nem kell szar zenét csinálni.
Pl. a Rush tagok sem voltak fiatalok, mégis a sztori végéig magas szintű volt a produkció. King's X vagy a prog rockból a King Crimson, VdGG... Soroljam még?
Jobb lett volna a By The Way után abbahagyni, aztán menni szörfözni.
Szerintem is teljesen rendben van a lemez, a hosszúság, az tényleg nem ideális, nálam ez kb.50 perc, max 60, de ezt kaptuk:) Az is biztos, hogy eszméletlenül szól! Nagyon nehezen jutottam a végére, mert eleinte megakadtam az első két dalnál: a Black Summer és a Here Ever After piszok nagy lett!
Én kb. a '87-es Uplift Mofo Party Plan albumtól a 2006-os Stadium Arcadium dupla lemezig bármit szívesen hallgatok tőlük, de ezen most még átmenetileg nem találom a fogást.
Őszinte, profi, kellemes hallgatni való - de nem több.
Tényleg tingli/tangli sajnos, nincs már benne sem a funk vadsága, sem pedig a rock ereje.
Szerethető lemez, de nem tudom, mikor fogom ezt elővenni újra, ha RHCP hiányom van/lesz.
UI: És ha valóban majd 50 dalból választották ki ezt a legjobb 17-nek, akkor nem tudom, mennyire várom, vagy nem várom a többi napvilágra kerülését.
Nem lesz a kedvenc lemezem tőlük, de azért rendben van, és ha mondjuk csak fele ilyen hosszú lenne, az sokat segítene a megítélésén.
Az egyetlen komoly bajom az első 1-2 hallgatás után az volt vele, hogy nincs egyetlen olyan dal sem, amiben valódi energiák / érzelmek lennének, minden olyan tingli-tangli. Értem, hogy öregek, meg mittudomén, de nekem pl az egyik kedvenc dalom tőlük a Don't Forget Me a By The Way-ről. Nem egy vad, gyors, lendületes szám, de olyan mélysége van, hogy 20 év után is ámulatba ejt. Na ilyen nincs ezen a lemezen, és ez talán baj. Ugyanakkor, volt a By The Way-en is, meg a Stadium Arcadiumon is jó pár olyan dal, ami lemezen lekvárzsibbaszt ásnak tűnt, aztán élőben meg úgy odavert, hogy na. Szóval még ebből is lehet bármi!
Nekem a kedvencem csont nélkül a pornós, szétcsúszott Let Em Cry. VIgyorogtam, mint a tejbetök. Ennél szerintem jobb lemezt senki nem vár már tőlük. De rosszabbat sem!