Shock!

Pár napja bujkál bennem egy történet, amely megrendítő erővel hatott rám. Ha rám hat, akkor talán másokra is. A reakciókat látva nagyon sokakat magával rántott. Íme hát pár gondolat. Nem tudom, volt-e már példa rá a Shockmagazin felületén, hogy egyetlen klipdalról ismertető szülessen, de ha nem, pont itt az ideje, és nagyon remélem, hogy reakciókat vált ki másokból is. Egy ideje saját csatornát visz a YouTube-on Justin Hawkins, a The Darkness énekes-gitárosa, egy vicces angol fickó. Ahogy az lenni szokott, mindenféle zenei produkcióról formál véleményt, vagy csak bemutat valamit, reagál valamire, amit figyelemre méltónak tart. Így volt ez január 13-án is, amikor a hallgatóságából többen is a figyelmébe ajánlott dalról adott közre videót.

Amire nem volt felkészülve.

Amire senki nem volt felkészülve.

Ahogy Hawkins sem, úgy sokan mások sem, én sem hallottunk még korábban Ren Gillről. Ugyanakkor, ha utánakeresünk, számos videót találni személyesen róla, valamint a The Big Push nevű utcazenekaráról (százezres és többmilliós megtekintések egyaránt előfordulnak). A srác Brighton szülötte, ott élte eddigi életét. Egészen 17 éves koráig. Onnantól csak szenvedte a létet, közel tíz éven át. Könnyen elérhető eddigi története, de kivonatosan: egy nap rettentő gyengének érezte magát, majd idővel már csak vánszorogni tudott. Kivizsgálások sora után mindig mást találtak nála, félrekezelték, szövődmények, legyengült immunrendszer, pszichés következmények kísérték a téves megállapításokat, mígnem egy doktor hallomásból értesülve elhívta, és kiderült a valódi ok: Lyme-kór, aminek a számos tévdiagnózis során bőven adtak lehetőséget, hogy a szervezetét szinte végletesen legyengítse. Ren szó szerint hét évet a szobájában töltött, kora húszas éveit. Egy másik orvos aztán őssejt-terápiával sikeresen elkezdte a srác újjáépítését, Ren ismét kimehetett az utcára - ahol a covid-járvány miatt ismét csak a lezárások fogadták –, egyik dalt rakta össze a másik után, a zeneszerzést szó szerint terápiaként és életcélként használta.

Ezekből az élményekből merítve érkezünk el 2022 karácsonyáig, amikor közreadta a Hi Ren című dalt.

Ha nem vagy fogékony az emberi történetekre, innentől nem is kell tovább olvasnod, nem neked szól az írás. Ha viszont voltál már lelki kutyaszorítóban, kizárt, hogy elmégy Ren művészete mellett.

Hi Ren. Begurítják egy tolókocsiban egy lepukkant pincébe, ahol pár lámpa villog csak, kórházi hálóing, egy gitár. Nem ismered, nem tudod, mi következik. Thomas Shelby-szerű frizu. Csendben belekezd egy érzékeny dallamú akkordba a nájlonhúros gitáron. Mi lesz ez, egy negédes dalocska? De flamencós harmóniák jönnek, tele feszültséggel... És akkor az a falzett dallam, ami azóta is benne ül az agyamban, mint egy rekedtes reneszánsz madár, jár fel-alá, nem csendesedik sehogy sem.

Várod, hogy jöjjön az ének, de nem. Helyette egy kegyetlen, brutális párbeszéd következik, Ren valódi énje és démoni megszállója folytat kőkemény társalgást. Nem kell részletezni, ezt végig kell hallgatni. Hét perces dráma, minden mondat egy cementeszsák, az egyik a mellkasodra esik, a következő a veséden puffan, utalások hangzanak el Eminemre, Hendrixre, Plan B-re, napjaink popkultúrájára, könnyű sikeren és fátyolsúlyú hírnéven élcelődik, mindezek által pedig saját, személyes lelki terhét dobálja szét.

Nem lehet levenni róla a szemed.

A zene alatta ártatlan, érzékeny, majd felkavaró, veszélyes, diszharmonikus és újból megnyugtató. Őrült hullámvasút hét percen át. Amikor úgy látod, vége van, lecsillapodik az előadás, még kapunk egy másfél perces monológot a fél életét elemésztő küzdelemről, amit egy változó kilengésű ingaként ír le, küzdelem démonokkal, angyalokkal.

A tétel drámaiságához sokat hozzátesz Ren cockney, vagy inkább estuary angol kiejtése, nem kevésbé a pőre díszlet, a kamerák rém egyszerű, de nagyon kifejező beállítása és mozgatása. Minden, ami ettől több lenne, elvenne belőle.

Kilenc perc és tizenkilenc másodperc minden. Minden, amire nem számítottál.

Ezekben a napokban Ren Calgaryban van, hogy megkezdje hathónapos kezelését, és szorgalmasan válaszol azokra a reakcióvideókra, amelyek az ő dalával foglalkoznak. Túl azon, hogy ma mindenkinek lehet saját csatornája, saját adása, hallathatja saját hangját egy sima telefon segítségével, szóval minden efféle sallang nélkül érdemes megnézni, milyen hanggal és tekintettel zárja ez vagy az a zenei utazást. Ren Gill jól kommunikál, jól gitározik, jól énekel, az egész srácból árad valami fantasztikus energia. Ha úgy tetszik, a nagybetűs Tehetség.

Ha megnézed, lehet, hogy téged is magával ragad. És ha erős vagy, folytathatod Violet trilógiájával, az se lesz egyszerű, ez garantált.