Néha indokoltnak tűnik a külön bemutatás, pedig ebben az esetben az ismeretlennek tűnő név mögött egy olyan slágergyáros lapul, akinek legismertebb saját dalait a mai napig játsszák a kereskedelmi rádiók (igen, még itthon is), és másoknak is komoly mennyiségben írt számokat az elmúlt bő negyedszázad során. No igen, Richard Marx nem egy kispályás figura: az idén 49 éves, chicagói születésű muzsikus eddig összesen több mint 30 millió albumot értékesített, hét dala került be az amerikai Top 5-be, és ezek közül három az első helyre is felkúszott. Emellett olyan előadóknak írt további komoly slágereket, mint Luther Vandross, az N'SYNC vagy Keith Urban. Ugyanakkor mindig is elsősorban dalszerző volt, nem pedig kifejezett sztáralkat: inkább amolyan Bryan Adams-típusú hétköznapi, emberközeli figuráról beszélünk, aki már akkor is allűröktől mentes, farmeres-pólós arcként élt a köztudatban, amikor Amerika legnagyobb sztárjai közé tartozott a '80-as évek végén.
Mert bizony volt ilyen időszak is: a stúdiómuzsikusként startolt Marx már első albumával, a nevét viselő 1987-es anyaggal azonnal ikonná vált a tengerentúlon, a '89-es Repeat Offenderrel pedig még jobban beszakította a tetőt. A Right Here Waiting című zongorás balladát például borítékolhatóan akkor is ismered erről a lemezről, ha most így címről nem ugrik be. Richard korai anyagai igazi soft rock mesterművek hatalmas dallamokkal és olyan zseniális hangszereléssel, ami még ebben a műfajban is csak kevesek érdeme volt: az 1991-es Rush Streetet én személy szerint simán odasorolom minden idők négy-öt legjobb AOR albuma közé, hazai vonatkozása pedig annyi, hogy még Geszti Péter is ennek a Playing With Fire című dalából merített ihletet a Rapülők Helyi Terminátor slágerének alaptémájához (bár az eredeti, Steve Lukather játszotta zseniális riff azért lényegesen jobban szólt...). Az énekes a későbbiekben egyre lágyabb, szomorkásabb irányba fordult, és ugyan a minőségből később sem adott alább, az 1994-es Paid Vacation után készült anyagai nálam már annyira nem jöttek be, és szép lassan a siker hullámai is lecsengtek. Most azonban Marx a Frontiers istállójában tért vissza egy nagyszabású dupla kiadvánnyal, amelyet a cég az eredeti stílushoz való visszatérésként hirdet. Nyilván e törekvés jegyében kerültek a második CD-re a főszereplő karrierjének legismertebb régi slágerei újravett verzióban.
A lényeg azért persze mindenképpen az Inside My Head címet viselő friss stúdióalbum, ami a reklámdumával ellentétben természetesen nem jelent visszakanyarodást a dekadens '80-as évek monumentális arénarockjához, de valóban lendületesebb, energikusabb, mint gyakorlatilag bármi, amit Richard az említett Paid Vacation óta készített. Szó se róla, ezekben a dalokban is ott rejlik az a kesernyésebb, csendesebb modern íz, ami a '90-es években szinte kivétel nélkül megérintette az előző éra nagy sztárjait, valahogy mégis megnyerő a végeredmény. Ha mindenáron párhuzamot kellene mondanom, az utolsó öt Bon Jovi album iránya jó közelítés lehet, a stílus egészen hasonló, csak éppen Marx sokkal jobb dalokat írt, mint amilyenekre a derék Jon manapság képes. Nem mondom, hogy bármikor is odatenném az Inside My Headet az énekes első három albuma mellé, de még engem is meglepett, mennyit pörgött nálam a lemez az utóbbi hetekben, pedig ez a modern rádiós soft rock egyébként abszolút nem az esetem.
Nagy titok egyébként nincsen: Richard torkában továbbra is óriási hangszálak rejtőznek, ma is hihetetlenül jól énekel, dalainak pedig nemcsak eleje, közepe és vége van, hanem tartalma is. És ugyan a hangszerelés abszolút 21. századi, a dallamvilág összekeverhetetlen. Az első klip Wouldn't Let Me Love You például némileg konzervatívabban AOR-os megszólalással simán felfért volna a korai Marx művekre óriási refrénjével, de az Always On My Mind vagy a Come Running lüktetése is abszolút jellegzetes, hiába a ködösebbre vett modern hangzáskép. Richard markáns stílusa még a más irányultságú témákon is átüt: a nyitó Had Enough például olyan, mintha megírt és felénekelt volna egy dalt a Coldplaynek, az All Over Me pedig már-már meglepően koszosra sikeredett a hangos elektromos gitárokkal, mégis jellemző rá. A modern Bon Jovi vonalhoz leginkább a sztorizós hangulatú On The Inside-ban kerülünk közel, ahol a kórus ugyan csak a hátsó ajtón óvakodik be, de aztán azon kapod magad, hogy állandóan ezt dúdolod. A lírai számok erejét meg inkább nem is hangsúlyozom külön, Richard az ilyesmiben mindig állati erős volt. Az újrajátszós balhénak – mint általában a hasonló esetekben – nem látom sok értelmét, de a Don't Mean Nothingot, a Take This Heartot, a Too Late To Say Goodbye-t és társaikat igazából bármikor szívesen hallgatom, szóval üsse kő, miért is ne... Bár azt mondjuk nem értem, miért kellett ilyen modernkedősre venni a Should've Known Better elejét. A két legnagyobb slágerbe, a Right Here Waitingbe és a Rush Street lemezes Hazardbe (amit alighanem szintén ismersz...) mindenesetre nem nyúlt bele Marx, ezek szinte a megszólalásig olyanok, mint az eredetiek, csak a hangzásuk modernebb.
Mit is mondhatnék? Meglepően erős album ez egy régi kedvencemtől, ami persze nem olyan, mint amilyennek előzetesen ígérték, de végső soron talán kár is lett volna eljátszani, hogy nem 2012-t, hanem 1989-et írunk. Ha lenne igazság a földön, a botrányosan semmitmondó legutóbbi Bon Jovi album minden eladott példányából jutna legalább kettő, de inkább három az Inside My Headre.
Hozzászólások