Shock!

A Room Of The Mad Robotstól meglepő tempójú, thrashes-extrémmetalos aprítással indul a banda harmadik nagylemeze, de ez csak az intró, a másodikként érkező By Design már a csapatra jellemző visszafogottabb iramú, súlyos, de mégis kissé álomszerű riffelést hozza a hozzá passzoló dallamokkal. Mondhatjuk, a zenekarnál alapjaiban semmi sem változott, és ez igaz is, viszont ezzel együtt is úgy gondolom, Berszán Miklósék mostanra csípték el maradéktalanul azt, amit kezdettől fogva akartak-akarhattak. A stílus tehát az, amivel megismertük őket, a dalok viszont jobban hallgattatják magukat, mint valaha.

Itt van például mindjárt ez a már említett By Design, ahol a gitár fület gyönyörködtetően radírozva őrli a masszás témákat a szokásosan markáns dobokra építkezve, Mári Péter, azaz PT dallamai pedig egyszerre idézik meg a '89 körüli Mike Pattont és Maynard James Keenant. Nem mondanám, hogy azonnal ható, instant slágerről beszélünk, viszont két-három hallgatás után mindenképpen beülnek a fülbe a melódiák, és mivel a legtöbb dal rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, a dolog bizony – bármennyire is meggyőző volt az első két album – egyértelmű szintugrást hozott a csapatnál. A legtökéletesebb példa minderre talán a Deism, amit nyilván nem véletlenül hoztak ki előzetesen is: ez a kifejezetten izgalmas, változatos énekdallamokkal, okosan felépített gitártémákkal operáló dal talán egyenesen a Room Of The Mad Robots legjobb szerzeménye eddig, ahogy pedig végig tökéletesen egyensúlyoznak benne a szállósan finom meg a zúzós oldal között, azt akár tanítani is lehetne. Ha nem tudnám, bizony meg nem mondanám, hogy ezt a dalt egy magyar csapat írta. Ez az említett visszafojtott, kitörni készülő, de a megfelelő pillanatokban mindig torkon ragadott feszültség amúgy szintén jellegzetes elem a bandánál, és nagyon érzik is a dolog mikéntjét.

Az album a dalcentrikusság ellenére is inkább egyvégtében hallgatós cucc, aminek éppen ez az említett repülős-utaztatós-ködös hangulat az oka, ebből a szempontból elég egységes a Rat King Racket, és Novaszel Attila sampleres megfejtései, effektjei is jól megtalálták a helyüket az összképben. Ha már összkép: mindig is bírtam a csapatban, hogy egyik hangszert sem kárhoztatják a többi sima kiszolgálására, így például most is érdemes odafigyelni Csaba András és Kertész László ritmusszekciójára, pláne, hogy a dobok mindig is kiemelt szerepet játszottak náluk. Most sincs ez másképp, rengeteg érdekes helyen elsütött extra díszítésre, pörgetésre, figurára kapja fel az ember a fejét. Viszont egyéni villongások sehol sincsenek, és nem is hiányoznak, ez a muzsika nem erről szól. A hatások egyébként ma is teljesen nyilvánvalóak a Tooltól kezdve a Panterán meg a Deftoneson át egészen a Faith No More-ig és az Alice In Chainsig, de dőreség lenne azt állítani, hogy a csapatnak nem alakult ki mostanra egy bizonyos saját világa, ami jól felismerhető és beazonosítható.

Egyes énektémákkal eleinte kicsit barátkoznom kellett, de mostanra ez is maradéktalanul összejött, egyébként meg hiába a sok fogós dallam, ütős riff, elsőre is tetszetős megoldás, összességében nem felületes hallgatásra készített lemez ez, kell neki legalább öt-hat menet, mire teljes egészében összeáll a kép. És ezután sem lehet feltétlenül mindig feltenni, kell hozzá egy bizonyos hangulat. De ez természetesen nem negatívum, hiszen annak ellenére is kevésbé nyilvánvaló, intellektuálisabb, agyasabb cuccról beszélünk, hogy közben természetesen végig komoly éle van. A hangzás is jó, nyilván nem Tool meg Deftones, de ezen a téren sem érheti szó a ház elejét, pláne, hogy teljesen saját erőből kreáltak ilyen megszólalást, és nekem a borító is bejön, de mondjuk eleve rokonszenvezem a patkányokkal. A tavalyi év egyik kiemelkedő albuma itthonról a Rat King Racket, csakis ajánlani tudom.