Shock!

Miután Symphony X-es kollégái, Michael Romeo gitáros és Michael Pinnela szintis alaposan lekörözték, sőt, a bőgős srác is megcsinálta félig-meddig saját bandáját James Rivera-val (Distant Thunder, yeah!); Sir Russell Allen is úgy látta, az anyabanda pihenőidejében ő maga sem elégedhet meg vendégszereplésekkel, legyenek azok bármennyire illusztris ismerősök felkérései.

Barátunk szólóalbumot készített tehát, ami végülis a fentiek ismeretében nem meglepő, illetve hát, szó volt már erről évek óta - ahogy így visszaemlékszem, szinte minden interjúban felmerült a téma. Ha pedig egy ismert, eléggé behatárolható stílusban mozgó banda énekese saját lemezt készít, mindig felmerül a kérdés: nem érzi eléggé otthon magát a zenekarban betöltött helyén, frusztrálva érzi magát, amiért ötletei nem kerülnek felhasználásra? Valójában nem is érzi magáénak a csapat által képviselt stílust? Akárhogy legyen is, általában teljesen más műfajú zenét szoktunk ilyen esetekben várni és ez legtöbbször stimmel is.

Ezúttal is ez a helyzet: Russell önálló lemeze köszönőviszonyban sincs a Symphony X prog metaljával, de meglátásom szerint, ha a srác holnap kiválik a csapatból és szólópályafutásával kíván csak foglalkozni a jövőben, aggodalomra akkor sincs semmi ok. Először is: mint ahogy azt számos alkalommal láthattuk már, tuti visszamegy néhány éven belül. Másodszor: az Atomic Soul egy király album!

Russel folyamatosan hard rockról nyilatkozgatott, és valami furcsa beidegződés miatt én valami AOR-os melódiákkal fűszerezett, 80-as évekbeli hajbanda feelingű zenére számítottam, teljesen megfeledkezve arról, hogy a hard rocknak is létezik többféle ágazata, például az a súlyos hangzású, 70-es években gyökeredző, őserejű verzió, amit amúgy nyugodt szívvel nevezhetünk heavy metalnak is; de mivel teljesen mentes a szögecses-harcos külsőségektől, nem tesszük. Pedig irdatlan kemény muzsika hallható itt, harapós riffekkel, odabaszós dobalapokkal, feelinges szólókkal - Brendan, a régi haver nem egy elveszett arc, már ami a gitározást illeti, ennek a lemeznek köszönhetően pedig remélhetőleg szakmai elismertség szempontjából sem lesz az. Akárcsak a dobos Robert Nelson: király ő is, nem véletlenül nevezte Russell "fenomenális ütősnek" az általam olvasott legutóbbi interjúban. A legtöbb basszust pedig, ha jól értem, maga Michael Romeo nyomta fel - na, akkor ennyit arról, hogy mennyire veszélyezteti ez a projekt a Symphony X jövőjét.

Mindegyik nóta baromi érős, de vannak köztük még erősebbek is: a lemez eleje (Blackout, Unjustified) a jó öreg Dee Snider Widowmaker nevű csapatát juttatja eszembe, ahol a "főnővér" a 90-es években a súlyosabb, metalosabb hangzásokkal flörtölt. Itt Russell is előveszi keményebb énjét és már-már rekesztve hozza gyilkos énektémáit. Szó sincs "anselmoizmusról", de azért elsőre meglepett ez a tőle kissé szokatlan, rekedtes, koszos éneklés. Illetve csinált ő már ilyesmit az Odyssey lemezen is, de valahogy ide sokkal jobban illik - gondolom, nem kevés cigaretta és whisky kellett hozzá. De tegyük hozzá: amennyire egészségtelenek ezek, annyira jó hallgatni ezt a szigorúbb vokalizálást Russelltől. Az első igazán zseniális pillanatok a Voodoo Handben érkeznek: szenzációsan jó a refrén, előkerülnek a finomabb dallamok, sőt, a perkák is; meg valami bizarr szintiszólót is hallunk, gondolom, ez az a spontán Jens Johansson vendégszereplés, amelyről a fentebb említett interjúban olvastam. Hát, tényleg elég spontánnak tűnik, nagyon lelazulhattak a fiúk a felvételek végére, hehe.

Amúgy, ha már a lazaság került szóba (Hofit idézve, "mert előhoztam") az külön tetszik, hogy akármennyire is kemény a zene, nem érezni a "keménykedést": görcsösségnek, erőltetettségnek még csak a hírmondója sem került fel a lemezre. Itt hallani, hogy tényleg haverok zenélnek, jól érzik magukat közben és ezenkívül pedig semmi sem számít. Ha a kutya nem veszi meg a lemezt, az sem.

Én azonban igenis biztatnék mindenkit, hogy hallgassa meg. A lendületes, stílszerűen őrületes énekdallamokkal megspékelt Seasons Of Insanity; a hangulatában a Led Zep Kashmirját idéző, de annál azért jóval súlyosabb Gaia; a Pink Floydosan induló, Yes-esen folytatódó, végig ősprog érzéseket felelevenítő We Will Fly vagy akár a lemezt igen ütősen záró, gyorsabb tempójú, hammondos Atomic Soul (lehet, hogy mégis inkább ebben van Johansson szólója?) - mind-mind gyöngyszemei Sir Russell ragyogó tehetségének. A srác végig úgy énekel, mint az isten, néha gitárt is ragad, és, ami a legfontosabb, az egész lemez, akárki is játszik rajta, teljes egészében a saját gyermeke. Fantasztikus indítása lehet egy ragyogó szólópályának, ha azonban nem lesz folytatása, akkor is kincs marad. A nyitott Symphony X rajongók mellett minden dallambarát jó barátja lehet - én pedig kiemelt helyre teszem a polcon, olyan klasszikus "énekes-lemezek" mellé, mint DC Cooper albuma, John West Earth Maker-e vagy éppen Jorn mester művei. Apropó, Jorn: Allen és Lande urak még egy közös lemezzel is tartoznak nekünk, hát csak tessék vele sietni!