Shock!

A Sacred Reich már a hőskorban is üde színfoltnak számított a színtéren, hiszen lemezeik jóval túlmutattak a thrash metal műfaji keretein. Ráadásul mindegyik anyaguk alapvetően különbözött a korábbiaktól, de úgy voltak képesek a megújulásra, hogy nem vesztették el identitásukat, azaz a Sacred Reich azért Sacred Reich maradt – micsoda elcsépelt klisé! Az 1996-os, egyébként kiváló Healnél azonban elfogyott a puskapor, és feloszlatták magukat, hogy csak tíz évvel később térjenek vissza. És ugyan lassan másfél évtizede itt vannak megint, az ötödik nagylemez csak most jelent meg, mégpedig egész egyszerűen azért, mert mostanra jutottak el odáig, hogy a „have fun"-típusú nosztalgiakoncertek után a kreatív energiák is beindultak a csapatban. Először a Divide & Conquer született meg, majd a Metal Blade unszolására további hét dal is, a végeredmény pedig egy kiváló comeback, amely totálisan méltó a zenekar életművéhez.

Mindez természetesen magasabb fokozatba kapcsolást is jelentett, ami az eredeti dobos Greg Hall, illetve a szintén őstag Jason Rainey lemorzsolódásával járt. Helyükre a csapatban a '90-es években két nagylemezt is felütő, a Machine Head után szabadon igazolhatóvá vált Dave McClain, valamint egy fiatal tehetség, a mindössze 23 éves Joey Radziwill érkezett. Joey csak a feljátszáskor csatlakozott, így talán az ő keze nyoma a legkevésbé markáns a régi öregek mellett, Dave jellegzetes, kissé hullámzó dobolása viszont egyértelműen hozzájárult a cucc végső karakterének kialakításához.

A kultikus csapatoknál az elsődleges kérdés mindig az, hogy tudnak-e a legendás, a régi idők könnyes nosztalgiafüggönyén keresztül még inkább idealizált lemezekhez méltó folytatásra. Másrészt pedig, hogy megy-e az aktualizálás, azaz sikerül-e elkerülni azt, hogy az új cucc csak a régi idők poros, naftalinszagú megidézése legyen. Az Awakening esetében mindkét kérdésre egyértelműen igen a válasz, hisz ahogy már fentebb említettem, Phil Rind és csapata simán ugrotta a korábbi anyagokkal igen magasra emelt lécet. És bár a lemezre természetesen leginkább az old school thrash metal címke illik legjobban, sikerült amúgy Sacred Reich-módra kicsit megint továbblépni.

Az Awakening egyfajta összefoglalónak tekinthető, amelyen a csapat eddigi munkásságának eszenciája hallható. Vannak rajta az első lemez dolgait idéző, vegytiszta thrash metal pillanatok, de a későbbi, az eredeti vonaltól egyre jobban elkalandozó világukat idéző dalok is. És szerencsére egytől-egyig kiváló is mind, Rind ugyanis úgy gondolta, hogy ha csak nyolc igazán erős tételt sikerült összekalapálni, akkor annyi lesz a lemezen, és pont. Hogy így csak 31 perc az egész? Kit érdekel! Ennek eredményeként ahogy lemegy az Awakening, tényleg indítom is újra. A manapság szinte kötelezően túlnyújtott anyagok világában úgy kell az ilyen józan önmegtartóztatás, mint egy falat kenyér – meg egyébként sem idegen tőlük az ilyesmi, hiszen a Heal is csak 33 perces volt. Nagyon dalokat nem is akarok kiemelni, az Awakeningnek ugyanis tényleg minden pillanata erős, legyen szó a fülbe ragadóan thrashelő címadóról, a húzós Killing Machineről, a southernes (!!!) ízvilágú Death Valley-ről vagy az alig kétperces Revolutionről.

Ízes, izgalmas, erős lemez lett az Awakening, novemberben pedig remélhetőleg élőben is minél több dalát hallani fogjuk, hiszen a csapat végre újra felbukkan nálunk is. Nálam amúgy is bakancslistásak, az Awakening hallatán azonban kétség sem férhet hozzá, hogy menni kell.