A zenekarvezető Nagy Andráson kívül a mai napig talán senki sem értette, pontosan miért is szakadt ketté 2009-ben a Sear Bliss látszólag stabil, elhivatott társulata. Az idén napvilágot látott hetedik sorlemez mindenesetre több mint ékesen szól arról, mennyiben kívánta András a zenekar működését új alapokra helyezni. Kimondható, hogy az utóbb Tóth Balázzsal kiegészült egykori zenésztársak akár a jól bejáratott nevet is magukkal vihették volna, az Eternal Recurrence ugyanis szinte tökéletesen tisztára söpri azt a terepasztalt, ahol eddig a Sear Blisst elhelyeztük. A zenekar jövőjét feszegető kérdésekre adott válasz végre itt van tehát előttünk, az első reakció pedig mindenképpen a döbbenet. Nem kizárt, hogy némelyeknél a sokadik válasz is ez marad, a hét dalt nyílt elmével újrahallgatva azonban nemsokára meg kell adnunk magunkat a produkció fölényes nagyszerűsége előtt.
Úgy néz ki tehát a jelenkori helyzet, hogy a csapatba visszatértek a Phantoms-éra bárdistái, Barbarics János és Csejtei Csaba, valamint a Forsaken Symphony albumon még billentyűsként szerephez jutott Ziskó Olivér, immár dobosként. Az egyetlen valóban új igazolás a rézfúvósokon közreműködő Bruszel Balázs a Psycho Mutants-ből. Mindennek egyébként a tények rögzítésén felül valós jelentősége nincs, hiszen a lemezen nagyjából minden kizárólagosan András keze munkáját dicséri. Ebből adódóan magától értetődik, hogy a gitártémák eleve másként szólalnak meg, a főnök azonban mindezen túl első ízben fretless bőgőt és dallamos éneket is bevet a hangulatteremtés érdekében. Ami igazán megdöbbentő mindebben – és kezdetben a rövid, bő félórás játékidő szinte lehetőséget sem ad ezt „kiheverni" –, hogy milyen magabiztosan és céltudatosan teszi mindezt. A dalok zenészi villogástól teljességgel mentes, kiérlelt kompozíciók, amelyekben semmi sem történik cél nélkül.
Ahogy az akusztikusan felvezetett, spoken word intrót követően lesújt ránk a zenekar a „where insanity begins..." sorral, mindjárt egy olyan (egyébként cseppet sem egészséges, de nagyon jóleső) hangulati hullámon találjuk magunkat, mely a záró, fényt nem hozó Entering The Seventh Gate végéig kitart alattunk. Egymásba érnek a zömmel középtempós, epikus szerzemények, különféle remek zenei ötletek révén mégis mindegyik dal markánsan egyedi arcot kap. A már említett, szűkre szabott műsoridő nem enged meg tölteléket, és itt valóban nincs is túljátszva, feleslegben semmi. A hangzás számomra kissé túlzottan is direkt, furcsák a keverési arányok, és nyersnek is hat a felvétel, de ez bőven megszokható.
A Sear Bliss itt és most, tobzódó kreativitással, egy másik ligába lépett. Hatalmas dolog, hogy a honi színtér idén is már egészen biztosan kitermel egy, az underground szabálykönyvet messze rugdosó, stílusok felett álló alkotást, valahol a Thy Catafalque tavalyi remekművének szintjén, mely az itt is adott komoly, nemzetközi promócióval átütő sikert arathat.
Hozzászólások
Tökéletes lett! :)