Shock!

Miközben Max Cavalera az utóbbi évtizedben egyre több zenekari konstellációban készíti az egyre szarabb lemezeket, és egyre lehangolóbb formát mutat élőben is, sosem hagyja ki a lehetőséget arra, hogy belerúgjon egyet volt zenésztársaiba, Andreas Kisserbe és Paulo Jr.-be, akik még mindig a Sepulturában nyomják. Persze tudom én is, hogy az újságírók faggatják minduntalan a témáról, ő viszont valahogy nem is pattintja le magáról a provokáló kérdéseket, pedig elég rutinja van már. Mindezt tekintetbe véve akkor is a mai Sepu hozzáállását tartanám rokonszenvesebbnek, ha a friss album nem lenne a legjobb Derrick Greennel készített anyaguk, így azonban még nagyobbra tágul a képzeletbeli szakadék az egykori zenésztársak között.

Mondom mindezt úgy, hogy egyébként én magam sem vagyok maradéktalanul fanatikusa ennek a mostani bandának, voltaképpen csak a Dante XXI és az A-Lex tetszett igazán az 1998-ban kezdődött új éra teljesítményei közül. Mindig is nagyra becsültem őket, amiért a saját útjukat járják, de az utolsó két album, a Kairos és a The Mediator Between Head And Hands Must Be The Heart valahogy megint nem tudott közel férkőzni hozzám. Erre tessék, nem sokkal azután, hogy a legutóbbi In Flamesről írt kritikában a svédek mellett a mai Seput hoztam fel a „maximális tisztelet nekik, de kösz, inkább nem hallgatom" kategória fő megtestesítőjeként, úgy nyakonvert a Machine Messiah, mint annak a rendje. Fogalmam sincs, min múlik, hogy megfog-e egy-egy újkori Sepultura-mű vagy sem, de határozottan ki merem jelenteni: ennyire összeszedett, ennyi erős dalt tartalmazó lemezt tényleg nem hallottunk még a banda 21. századi korszakában.

Pedig a stílus egyébként nem változott igazán sokat. Mint ahogy a régi Sepulturának is minden érában megvoltak a maga sajátosságai, ugyanúgy a zeneileg elsősorban Kisser által dominált korszak is könnyen beazonosítható, hosszasan sorolhatnám a védjegyeket a sok disszonáns témán át a tördelt, bizarr ritmusokon át egészen a néhol már-már a Voivodot idéző elborultságig. Tehát ha azt várnád, hogy Andreas most állt neki retrózni, és miközben Max már hallhatóan azt sem tudja, mit csinál, és főleg minek, ő majd megmutatja, hogy ma is meg tudná írni az Arise-ot, megint csalódni fogsz. Ha viszont vevő vagy a kreatív, egyéni ötletekkel telezsúfolt, korszerű és súlyos metalra, bátran ajánlom a Machine Messiah-t. Főleg azért, mert miközben mondjuk a hosszúcímű lemez a fenti elemek jelenléte mellett sem bővelkedett igazán a kiugró dalokban, addig ezen az újon valahogy mindegyik baromi karakteres lett.

A banda tulajdonképpen már a nyitó címadó témával meglepi az embert, ahogy a szám a Sepulturához képest szokatlanul kimért, dallamos szárnyalásba kezd a maga epikus ízeivel, a végeredmény mégis rögtön meggyőző. Nem tipikus kezdés, de sajátos hangulatot kölcsönöz a folytatásnak, és valahogy még a tipikusabb groove/thrash I Am The Enemy is nagyobbat üt utána. Nem is beszélve a Phantom Selfről, amely nem csak kíméletlenül ragad, de úgy kever szimfo-hatású díszítéseket a koponyarepesztő riffelésbe, hogy a végeredmény egészen felemelő lesz, pedig az efféle kísérletek legtöbbször kifejezetten ócska, vásári módon szoktak elsülni. A billentyűs, néhol filmzenés atmoszférateremtés egyébként soha korábban nem volt még ennyire domináns a csapatnál, mint most, de az efféle elemeket csúcsra járató Sworn Oath hallatán is csak elégedetten bólogatni tudok. Nincs szó eszeveszetten eredeti vagy összetett megoldásokról, mégis egészen bombasztikusan, maximális meggyőző erővel taglóz le a kísérlet, és még a papíron testidegennek tűnő elemekkel együtt is száz százalékos Sepultura, amit hallunk. De ugyanígy a Resistant Parasitest is említhetném, ahol szintén monumentális, túlvilági erőt kölcsönöznek a nagyzenekari hatású színezések a kíméletlen, beleket kiszaggató riffelésnek.

És éppen ez a változatosság, ötletgazdagság teszi annyira izgalmas hallgatnivalóvá az albumot. Tulajdonképpen mindenütt akad olyan elem, amire az ember felkapja a fejét, hogy jé, hát ez meg mi volt? Néhol csak apróságokról van szó, mint például furcsa gitárharmóniákról (Alethea), egyszerű, de tökéletes helyen elsütött dallamos énektémákról (Vandals Nest), a zene és az ének egymáshoz képest vett teljesen atipikus, mégis egyből működőképes kettősségéről (Cyber God), máskor azonban egészen messzire mennek. Ugyan ki gondolta volna például, hogy a Sepultura egyszer előrukkol egy olyan instrumentálissal, amelyben egyenesen a Rusht idéző hangulatok, sőt, a '70-es évek nagy hardrockereit idéző billentyűs megmozdulások kapnak helyet, az egész pedig egy akusztikus szólóban csúcsosodik ki Andreastól? Mert most bizony az Iceberg Dances-zel egy ilyet is kaptunk, és az egész, úgy, ahogy van, szenzációs. Mellesleg ha már itt tartunk, Kisser az egész albumon baromi jól gitározik, Eloy Casagrande hatalmasakat dobol, és talán Green mesterből sem sikerült még soha ennyire kihozni a maximumot, mint most.

Mint mondtam, nekem eddig felemás volt a Derrick-féle Sepu munkássága: két albumuk ugyan tetszett, de a lemezeik többségét a rokonszenves hozzáállás ellenére sem tudtam megkedvelni. Éppen emiatt nem merem kijelenteni, hogy a folytatás most már csak és kizárólag mesterműveket hoz majd, hiszen simán lehet, hogy a következő lemezük ezért vagy azért megint nem kapja majd el a fejemet. A Machine Messiah viszont túlzás nélkül bivalyerősre sikerült, nem mellesleg csodálatosan is szól, és tényleg a legjobbjuk a Max utáni érából. Konkrétan olyannyira, hogy első felindulásomban még a maximális pontszámon is gondolkodtam, de félek, hogy azt később azért túlzónak érezném, így egyelőre maradjunk az eggyel kevesebbnél. Ennyit arról, hogy tud-e jó dalokat írni a mai Sepultura... Ez a lemez derékban harapja ketté a Soulfly utolsó két-három albumát meg a Cavalera Conspiracyket.