Shock!

A grunge utáni korszak sok hagyományos hard rock iránti rajongót késztetett arra, hogy újabb hatásokat keressen, ha már imádott hajbandájuk a sárgaföldben végezte. Az évek múltán azoknak, akik nem akarták, hogy saját CD-játszójuk is megutálja őket, olyan csapatok lemezeit kellett keresniük, amelyek tartalommal is meg tudták tölteni a borongósabb, de legalábbis kevésbé napfényes dallamvilágot, nem pusztán közösségi szomorkodásra rendezkedtek be.

A Shinedown üde színfolt volt az úgynevezett modern rock kategóriában, akármit is jelentsen ez a besorolás. Zenéjük nem túl bonyolult, de annál erőteljesebb, pár karcos, vastag riffekre épülnek dalaik. A világukban rejlő igazi kincset Brent Smith hangja és dallamai jelentik. Elsősorban kétségkívül ő a Shinedown, legyen akárki is a dalszerző.

Előző lemezük, a The Sound Of Madness széleskörű sikere után – az énekes elmondása szerint – megtehették, hogy akkor lépjenek színre új anyaggal, amikor úgy érzik, kellő erővel, kellő megújhodás után tudnak letenni valamit az asztalra. Az eredmény hallatán egyfelől nem is kérdés, hogy ugyanazt kapjuk, mint a 2008-as dalcsomaggal: vérbő, telibe pengetett akkordokat, húzós tempójú, egyszerű rockzenét, fülbemászó refréneket, ahogy a torkon kifér. Másfelől nincs szó arról a változásról, amely indokolta volna a négy évnyi szünetet az új album megjelenéséig. A recept hasonló, ezúttal annyi a különbség, hogy több a lírai szám, a lassabb tempók uralkodnak inkább, akusztikus és torzított gitáros részek váltakoznak, ám a zúzás kevesebb. A címadó Amaryllis is érzékenyebb, bensőségesebb érzelmi világot megidéző szerzemény, nem kevésébé az azt követő Unity. Rádióbarát hangzás, finom vonósok, finoman ívelő hullámzás, nagyon ki van ez találva. De hogy ne nagyon andalogjunk az első négy szám után, jön az Enemies, menetelős, koncerten is bombázó ütemű tétel. Ütés a fejbe, amit azonban segít kipihenni az I'm Not Alright. Mintha az előző két dalt gyúrták volna egybe, ugyanaz a shuffle-ös ütem, csak éppen fényesebb dallammal, vonósokkal feldíszítve.

Általánosságban is elmondható, hogy ez a kétféle megoldás vonul végig az Amaryllisen, lírai és zúzós felválva, nagyobb tempóingadozásokat, komplexebb szerzeményeket senki ne keressen itt. Ellenben arra mindenképp fel kell készülni, hogy akár egy, de két meghallgatás után mindenképpen makacs dallamlerakódás alakul ki a memóriában. Akkora refrének, olyan szép dallamok sorakoznak a lemezen, hogy képtelenség nem dúdolni valamelyiket önkéntelenül is.
A szövegek túlnyomó része személyes indíttatású, elvágyódás, vágyódás témakörét öleli fel, gyermekkori emlékeket fest meg Brent Smith. Visszatérő motívum az újrakezdés, a szakítás, új utak keresése. Nem tudom, mi vezérelhette hősünket, de jól csinálja, is imádnivaló dallamokban tálalja mindezt. Aprócska fejlemény még a 2008-as albumhoz után, hogy ezúttal hajszállal több szerepet kapnak a gitárszólók, még ha csak nyúlfarknyiak is, azonban nem ajánlatos várni bármilyen virgázást vagy hősködést. Éppen csak a hagyományos rock lett hangsúlyosabb az – amerikai értelemben vett – alternatív vonalnál. Semmi különös.

Hogy ismét csak rímeljen ez az album a The Sound Off Madnessre, zárásként egy klasszikus zenei aláfestésű dallal zárul. A Through The Ghost garantálja, hogy énekeld még magadban egy pár óráig a refrént, és egy „hogy is volt ez?" motyogással újra meghallgasd az egész művet.

Az Amaryllis kiváló alkotás lett, jól bevált recept szerint tálal nyugtató dallamokat, arányaiban talán túl érzelgős lett, de ennyit bármikor el lehet viselni, a ragadós dallamok bőséggel ellensúlyozzák a tempósabb dalok hiányát.