Shock!

Vannak zenekarok, akik azzal okoznak csalódást, ha nem tudnak továbblépni, friss dolgokat mutatni egy-egy lemezükkel, másoktól viszont senki sem vár nagy megfejtéseket, kísérletezést, új utak feltérképezését, egyszerűen csak újból és újból hallani akarod, amint azt csinálják, amiben ők a világon a legjobbak. Kisebb-nagyobb hangulati eltérések persze akadnak az albumaik között, lényeges mértékű elhajlásra viszont soha nem vetemednének, és ez így is van rendjén.

A New York-i Sick Of It All ebbe az utóbbi kategóriába tartozik, és ennek megfelelően jóformán elég lenne annyit írnom a Death To Tyrants-ről, hogy megjelent, hiszen aki tudja, mire képesek ezek a keménytökű hardcore veteránok, az egyből megy és megveszi, letölti, átmásoltatja, ellopja a friss remekművet.

Tue Madsen (Mnemic, Ektomorf, Born From Pain satöbbi) producer ezúttal is kitett magáért: egy olyan nyers, puritán, ám borzasztóan erőteljes és lélegző soundot biztosított a négyesnek, ami egészen hasonlatos a félelmetesen gyaluló Sick Of It All gépezet élő megszólalásához. A zene a hangzáshoz hasonlóan szimpla, természetes és ösztönös, ráadásul a zenekart két évtized intenzív muzsikálás után is lankadatlanul fűtő energia olyan nótákban elevenedik meg, melyhez hasonlóan erőseket szerintem az örök kedvenc Scratch The Surface óta nem írtak Lou Kollerék, pedig azóta sem bárgyúskodtak.

A megszokott elsöprő erő olyan szintű fogóssággal párosul a gyilkos nyitó Take The Night Offban, az Uprising Nationben, a hatalmas kórusú Die Alone-ban, a Make A Markban vagy a Madball torok Freddy Cricien rövid vendégszereplésével ékesített Forked Tongue-ban, hogy az ember már a második körben üvölti Lou-val a veretes sorokat, de még a jellegzetesen vaduló Sick Of It All darák is gyorsan beeszik magukat a hallójáratokba, legyen szó akár a fröcsögő Machetéről, akár a szenvedélyesen repesztő Maria White Trashről. Pete Koller izomból elreszelt riffjei ölnek, Lou a tüdejét is kiüvölti, az Armand Majidi - Craig Setari ritmusszekció pedig olyan feszes, hogy azt tanítani kellene. Ezek az arcok ráadásul mind a súlyos zenék világában mozgó leghitelesebb figurák közé tartoznak amellett, hogy egymáshoz a lehető legtökéletesebben passzoló fogaskerekekként hajtják előre a bandát.

Minden további fejtegetés értelmetlen. A Death To Tyrants egy száz százalékos hardcore eszencia, a csapat huszadik születésnapjának lehető legméltóbb megünneplése. A szigetes koncert egyszerűen mindenkinek kötelező, aki csak egy kicsit is kedveli az igazán erőteljes zenéket!