Shock!

Lemezpremieres hírünk kommentszekciója tökéletesen példázza, amit amúgy is tudtunk: az úgynevezett nagy bandák friss albumai egy idő után puszta létüknél fogva is megosztóak. Legyen az adott zenekar neve Metallica, Iron Maiden, Rammstein vagy – mint esetünkben – Slipknot, a sokmilliós rajongótáborokon belül egyszerűen annyi különböző időpontban, életszakaszban becsatlakozott ember elvárásai feszülnek egymásnak, amiket képtelenség kielégíteni. Így eshet meg, hogy a We Are Not Your Kindról olvasva is olyan érzésem támadt, mintha a hozzászólók mindegyike valami teljesen más albumról fogalmazná meg az álláspontját. Ami persze egyik irányban sem mentes a lehetetlen szélsőségektől.

Pedig ebben az esetben egyébként nem feltétlenül lennének indokoltak a végletek. A zenekar az előzetes szakaszban persze iowázott egy ízeset, de ezt már ugyanúgy megszokhattuk, mint ahogy azt is, hogy az aktuális új album természetesen SOSEM kanyarodik vissza a Slipknot legbrutálisabb, legagresszívebb lemezének irányvonalához. Sőt, a We Are Not Your Kind összességében szerintem kiegyensúlyozottabbra, kevésbé hisztérikusra sikeredett a legutóbbi, földrengető zenekari változások után elkészített .5: The Gray Chapterhez képest is. Ha mindenáron rokonítanom kell valamivel, sokkal inkább a középkorszakos Slipknot, tehát kisebb részben a Vol.3 (The Subliminal Verses), elsősorban pedig az All Hope Is Gone megközelítése irányadó. De ezen most ne azt értsd, hogy olyan a lemez, mint az említettek, mert éppúgy saját arculattal rendelkezik, mint eddig mindegyik munkájuk.

Aki korszakalkotást várna 2019-ben a Slipknottól, azt szeretném emlékeztetni: noha nem így tűnhet, valójában már itt is régi zenekarról beszélünk, szóval soha nem fog olyan tökönrúgásként hatni egy albumuk sem, mint annak idején az első, vagy az említett Iowa. Vagyis a lényeg innentől kezdve mindig azon áll vagy bukik majd, hogy jók-e a dalok. Nos, a kérdésre a válasz igen, jók. Nem annyira, mint a csapat – szerintem – legkerekebb, legizmosabb anyagán, a hármason, vagy az ahhoz képest sok újat nem hozó, mégis kerek négyesen, de hallhatóan nem akarták csípőből letudni a feladatot. És ez örömteli. Nekem amúgy alapvetően tetszett a legutóbbi anyag is, de biztos, hogy a We Are Not Your Kind egységesebb, magabiztosabb, kevésbé kaotikus annál, és ebből kifolyólag jobban is hallgattatja magát.

Az album gerincét a fentiek szellemében tehát olyan védjegyszerű Slipknot-témák képezik, amelyekben ott kísért a korai éra zsigeri, őrjöngő agressziója, de az izom mellett kellő mennyiségű aggyal is rendelkeznek. Ez a kettősség remekül működött náluk eddig is, és most sincs benne hiba. A rövid intro után robbanó Unsainted például törzskönyvezett Slipknot mindenféle elhajlás nélkül, a banda jellegzetes lánccsörgető, dobgyilkoló, groove-os pusztításával, hatalmas Corey Taylor-ordításokkal, a refrénben pedig minőségi dallamokkal. Másodjára-harmadjára az ember már az elsőre furcsa vokálkórus jelenlétét is teljesen helyénvalónak érzi. A Birth Of The Cruel verzéinek poszt-grunge-os dallamvilága, elborult hangulata már elsőre is az All Hope Is Gone korszakát juttatta eszembe, amikor itt-ott kicsit kezdett összecsúszni a Slipknot melodikusabb és a Stone Sour durvább oldala. Ennek akkoriban nem nagyon örültem, a mai Stone Sour azonban már baromi messze jár ettől az iránytól, szóval most jólesik a fülnek, ráadásul maga a nóta is remek.

A fenti iskolát képviseli a lemezen többek között a meglepő refrént villantó, húzós-zúzós Nero Forte és a kórustéren egyik legerősebb Critical Darling is. A Red Flagben a korai Slipknot fékevesztett vérszomja csavarodik össze a későbbi letisztultabb megközelítéssel – nekem hiányzik belőle valamiféle tetőpont, de az intenzitás páratlan, ezt muszáj elismernem. A legdurvább tétel azonban ezzel együtt is az Orphan, amelynél még akár tényleg indokoltnak is tűnhet az Iowa emlegetése a maximum fölött pörgő verzék hallatán, noha a dallamos refrén ebben is az egy-két körrel későbbi érára hajaz. Ha pedig a banda kísérletezősebb oldalát hiányolnád, az A Liar's Funeralt tudnám ajánlani, amely már elsőre is kiugrik kissé poros, letargikus indításával, hogy aztán gyönyörű gördülékenységgel varázsoljanak belőle pszichopata, sorozatgyilkos súlyosságot – később pedig a kettő együtt is megy nekik.

Ami a többit illeti, nekem nagyon bejön a leállós, sejtelmes Spiders, amely elsősorban Corey elsőrangú dallamai miatt slipknotos, mégis a lemez egyik legfogósabb darabja hátborzongatóan eltalált ritmusokkal, effektekkel. A benyugtatózott hipnózisban lebegő My Painben ezzel szemben maximum egy másfél perces átvezető potenciálja rejlik, ehhez képest mégis hat és fél percen át húzzák, és már a közepére is baromi unalmassá válik. Ráadásul egy hasonlóan hosszú, túlnyújtott, de ehhez képest szintén elég átlagos tétel követi a Not Long For This Worlddel... Ez a két dal így, egymás után fűzve egyértelmű hiba. Még szerencse, hogy az utánuk érkező, tökéletesen felépített Solway Firth a legvégén újabb csúcspont, ráadásul az intróra történő visszautalással jól keretbe is fogja a lemezt.

A hangzást direkt nem elemeztem eddig, pont úgy szól a cucc, ahogyan azt egy Slipknot-albumtól elvárjuk. Az egyéni teljesítményeket ennél a bandánál szintén sosem volt értelme ízekre cincálni, hiszen pont az a lényeg, hogy kétzenekarnyi létszámmal alkotnak tökéletesen ütőképes hadosztályt. Ezzel együtt azért megemlítem, amit ritkán szoktak kiemelni: Jim Root és Mick Thomson gitárpárosa mindig is sokkal több elismerést érdemelt volna, és most is telepakolták a dalokat apró finomságokkal, szépen megbúvó, de valójában roppant fontos hangulati nüanszokkal. Craig Jones és Sid Wilson effektparkját szintén feltűnően színesen alkalmazza most a csapat, tényleg mindennek van miértje. Mint ahogy Jay Weinberg és Shawn Crahan dobduója is letaglózó, Corey-t meg nem méltatom külön, természetesen elsőrangú teljesítményt nyújt most is.

Szerintem ha valaki bírta a Slipknotot az említett középkorszakban, és nem remél mindenáron valami elképesztően különlegeset tőlük, „csak” egy jó lemezt, ki tud majd egyezni a We Are Not Your Kinddal. Ez egy sokat látott, megállapodott emberekből álló, jól bejáratott zenekar hatodik albuma, és ebben a karrierszakaszban illúzió bárkitől is ennél lényegesen többet várni. Vagyis nemhogy tragédia, de még csak botlás sem történt, ez egy korrekt lemez. Akad rajta pár kevésbé erős pillanat, ezek miatt nem is adok magasabb pontszámot, de ami jó róla (márpedig, mint a fentiekből látható, a többség ilyen), az tényleg jó.