Shock!

Teljesen semleges hozzáállással figyeltem a Stone Temple Pilots környékén idén lezajlott eseményeket, mivel a grunge vonal annak idején legtöbbet köpködött sztárcsapata utoljára 1994-ben készített olyan lemezt, ami tetszett, vagyis semmiféle különösebb érzelmi viszonyulásom nincs hozzájuk. Sokakkal ellentétben nem tartom szentségtörésnek Chester Bennington csatasorba állítását sem: ismert arc és jó hang, aki nyilván mindent el tud énekelni, amit kell, de közben semmilyen szempontból sem emlékeztet Scott Weilandre. Vagyis simán alkalmas egy új fejezet megkezdéséhez.

A Stone Temple Pilotsot jó húsz évvel ezelőtt divat volt annyival leírni, hogy mesterien eltanulták a nyerő trükköket a Pearl Jamtől meg az Alice In Chainstől, és ebben volt is igazság, méghozzá nem kevés. Ez persze nem gátolta meg őket abban, hogy elképesztő mennyiségű lemezt adjanak el, és a Core, illetve a Purple dalainak színvonala alapján meg is érdemelték ezt: az a két album kiállta az idő próbáját, tele voltak bivalyerős számokkal a Plushtól kezdve a Sex Type Thingen át az Interstate Love Songig, és ma is simán fel lehet tenni őket. Aztán ahogy estek szét Weiland zűrjei miatt, némileg más irányba fordultak, és bejött náluk egy vintage rockos érzésvilág, ami nálam már nem nagyon működött, pláne, hogy eközben a nóták is egyre csak szürkültek. A pár évvel ezelőtti visszatérésnél még reménykedtem valamiféle feltámadásban, de sajnos hiába, a 2010-es album igazi mélypontnak bizonyult, és úgy rohant el mellettem, mintha meg sem jelent volna. Szó szerint egyetlen hangfoszlányt nem tudnék visszaidézni belőle, pedig nekifutottam párszor. A High Rise pedig nem hoz ehhez képest eszelős differenciát, persze azt leszámítva, hogy nem a széthernyózott Weiland, hanem Chester áll a fronton.

Ha ez nem lett volna elég, hogy belődd a stílust, konkretizálom: itt bizony ugyanazt a negyven évvel ezelőtti ízekkel felturbózott tinglitangli rockzenét kapjuk, ami olyannyira jellemző volt a 21. századi Stone Temple Pilotsra. Pedig az Out Of Time még elég dinamikusan is indítja az EP-t (képzavar vagy sem, itt még a Guns N' Roses stonesosabb dolgai is beugranak az embernek), de aztán végül nem nagyon lesz belőle semmi egy „oké, egész jó" kategóriás dalt leszámítva, utána pedig menthetetlenül visszapunnyadunk. Ilyen mennyiségben cseppet sem rossz hallgatni ezeket a laza rocknótákat, pláne, hogy a DeLeo tesók tudnak dalt írni, hangszerelni, Chester meg jól énekel, de nem is gyakorol rám semmiféle különösebb hatást ez az öt szerzemény. Pedig a dallamok azért karakteresebbek, mint legutóbb, sőt, a záró Tomorrow már majdnem közelíti azt a szintet, amit akár még meggyőzőnek is mernék nevezni némi szódával. Ám ez az anyag azért összességében még így is baromi messze van attól, hogy földrengető módon lökje át a zenekart egy új érába. Felismerhető, kellemesen elszólogat a háttérben, de nem érzek rá késztetést, hogy újból és újból meghallgassam.

Ha tényleg komolyan gondolják a folytatást, a majdani első új felállású teljes lemezen ennél azért lényegesen többet kellene felmutatniuk.