Shock!

Két dolog kísér(t) minket aránylag régóta a földi kultúrában: a heavy metal, illetve picit korábbról a kereszténység. Aki hallgatta régen, majd az újraindulás után is a kettő keverékében utazó Strypert, netán még tetszett is a legutóbbi, Even The Devil Believes lemez, az most sem fog csalódni. Oz Fox rendben lévőnek tűnik a tavalyi agyműtét után, Michael Sweet pedig ugyan átesett pár elég kellemetlen szemproblémán (levált a retinája, emiatt fokozatosan kellett visszavarrni, helyreállítani, ezért látható több interjúban és klipben is szemtakaróval), ez azonban nem vetette vissza abban, hogy újabb dalokat alkosson, és tolja a zenekar szekerét. Vigyázó szemét a Stryperre vetette, ehh, khm.

Na, szóval nem akarom ismét végigvenni, mi volt, mi lett, mi van a pályájukkal, köszönik, jól vannak, és készítettek egy hasonló albumot, mint két évvel ezelőtt. A zene alapvetően a hagyománytisztelően metálos vonalon mozog, semmint a '90-es évekig sűrűbben felbukkanó hard rockos irányban. Meg merem kockáztatni, hogy pont úgy számolják ki ezt, mint a Mekiben a fűszereket: ez kell a mostani közönségnek, ennyi metál pont jó, a nagyon sötét színezetű muzsika nem áll jól nekik, a szellősebb stílus már nem divat, és hát ebből élnek, ezt kell kihozni legmagasabb közgazdasági hozammal.

A maga műfajában ez a lemez színvonalasan szállítja a Stryper-jegyeket, szórakoztató is tud lenni. Persze sok újdonságot senki ne várjon már a metál világán belül. Nyakatekert vagy furfangos zenei megoldások nem sorakoznak egymás után, vannak ugyanakkor kellemes percek. Ilyen a Near, egy aranyos dallamvezetésű darab, ami több, mint egy sima kis lírai szám. Rétegelt kórusok, átgondolt felépítés, klassz. A másik oldalról vannak olyanok, mint a nyitó Transgressor, gyors ütemű, igazi metál tétel, irgalmatlan sikítással berúgva, ahogy kell. Hasonlóan sebes szám nincs a továbbiakban, de érdekes módon olyan nagyon közepesen középtempós szigorúskodás is kevéssé, inkább a visszafogott zakatolás megy. A The Way, The Truth, The Lie ilyen, a Till Death Do Us Part is, bár közben ez utóbbi egy nagyon kellemes refrént foglal magába, ami aztán el tud kísérni a fejedben sokáig.

Fox jókat szólózik, korszerűbbeket, mint a főnök, de ez így volt mindig is, cserébe Sweet hangja úgy hasít most is, mintha nem múlt volna el harminc év legmenőbb időszakuk óta. Oké, hogy Edit néni sokmindent meg tud oldani a stúdióban, de az élő fellépések alkalmával sem vall szégyent a frontfigura. Ugyanakkor az a benyomásom, hogy ez a lemez sokkal-sokkal teljesebb élményt adna, ha – érthetően és érezhetően magasabb költségkeret mellett – precízebb, törődőbb és korszerűbb keverést kapott volna. Több polírozást, ha úgy tetszik. Michael neve szerepel producerként, alapvetően nincs is gond külön-külön a hangszerekkel, főleg nem a hangszeresekkel, a basszus, dob, gitárok magukban jól szólnak, de együtt sajnos kissé olcsónak tűnik. Helyenként felfedezni szintiket is (See No Evil, Hear No Evil például), de nagyon eltűnnek a finomságok. Több szerzeményben is kiváló kórusok hallhatók, vagy a démoni sikoly az Ashes To Ashes végén, de olyan kár azokért a rétegekért, amik remekül úsznak egymásra, illetve remek lenne szebben egymásra csiszolva, de olyan a végeredmény, mint mikor a festő elkészíti a vázlatot, ráfesti a motívumokat, de a festék kissé megszáradt a tubusban, emiatt a részletek elporlanak, vagy a helyükre se kerülnek. Egyébként rendes hifire kipattintva tud szerethető lenni a szikár hangzás, így is lehet szemlélni.

Ha valaki a megbízható metálzenére állt rá, és kellemes háromnegyed órát szeretne magának szerezni, annak nem fog csalódást okozni a The Final Battle. Aki szexi érdekességek után kutat, az ne egy negyvenéves zenekarral kísérletezzen 2022-ben. Aki szereti Sweet hangját – én igen –, az is magához ölelheti ezt a lemezt, apró kedvességek azért előfordulnak a dalok sűrűjében. Ha pedig úgy véled, Isten sárga-fekete csíkos pizsamában jár koncertre, szintén mosolyogva hallgathatod ezt az albumot, hiszen a zene üzenete se változott az elmúlt két évben.

Erős vár a mi nyolc pontunk.