Shock!

Túl sokszori hallgatáson, néhány kritika olvasásán, közömbös kételyen, kezdetnek kérdések bukkannak fel, nem a bagatellizálás jegyében. Le lehet-e egyszerűsíteni a Tankcsapda Műveket az éppen aktuális albumról mondott vélemény szintjére, a „szerintem ez szar" megállapításra, vagy éppen a klasszikus „régen minden jobb volt" című slágerre? Egy produkció vagy produktum (a kifejezés nem mindegy, de nem véletlen) befogadója ugyanis mindig a jelenben definiálja önmagát, a múlthoz és a jövőhöz való viszonyát, ahogyan nincs ez másképp a hallottakhoz fűződő viszonya esetében sem. Értsd: én számon tudom kérni a Tankcsapdán a saját ítéletem szerinti hanyatlást, az aranykort és a tízen/huszonvalahány évvel ezelőtti mondanivalót, zenét, de saját értékrendem változását már eszembe sem jut megkérdőjelezni, pláne megvizsgálni a miértek tükrében. A probléma sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik, s éppen ez vezethet el az újabb kérdéshez: probléma-e egyáltalán?

Egyszerűsítsünk. Lars nem tud dobolni, Lukács pedig egyre szarabb szövegeket kínlódik ki magából, plusz eladták magukat, meg ez már nem az én Tankcsapdám, bezzeg régen, amikor még ott volt a legjobb mosópor, ami a faszom tudja, hogy mos. És egyáltalán, kikérem magamnak, hogy újabban nem 1992 van. Persze, szeretném még hosszú hajjal vonyítani a debreceni kocsmában, hogy óvoncsúplíztékmihóm, de múlnak az évek. Ez ilyen.

És itt az érem másik oldala. Ha a Liliput Hollywoodot tekintem, sok kellemetlen gondolatom támadhat. Kezdve azzal, hogy valóban ideje lenne befejezni a negatív vélemények (legyen hivatásos vagy amatőr újságírói) zsigeri gyűlöletének hangoztatását, a gyerekes visszavicsorgást, amely ideig-óráig talán bírhat véleményformáló hatással a média, annak szereplői felé, de hosszabb távon nagyon is benne van a kontraproduktív jelleg. Ha a köz előtt mondok véleményt az engem körülvevő világról, el kell fogadnom, hogy vannak, akik szintén a köz előtt fogják kifejteni, szerintük miért nincs igazam, sőt, szerintük miért rossz az, amit csinálok. És erre a lehető legrosszabb válasz az, ha beszólogatok, még annál is rosszabb „A sok fasz meg elemez / Hogy milyen a lemez / És ugat csak / Hogy micsoda celeb ez" sorokat leírni. Egyszerűen nincs értelme. Sértő, szint alatti, teljesen felesleges. Főleg kínos. Nem ez az első ilyen a zenekar részéről a hobbiból vagy pénzért író ítészek felé, magam részéről csak remélni tudom, hogy nem lesz folytatása, mert én érzem magam kellemetlenül a hallatán. Méltatlan ahhoz a zenészhez, aki tényleg azzal robbant be annak idején, hogy okkal, indokkal, értelemmel tudott rúgni óriásit. Bárkibe, ha az megérdemelte. A köz szintjén, nem pedig személyes sértettségből.

Ha már a kínos szót leírtam, folytatom. Valóban vannak olyan pillanatai az albumnak, amit mai ízlésem már inkább felszisszenéssel jutalmaz, semmint bólintással. A fentebbi idézetet tartalmazó Szevasz öcsém sajnos nem csak szövegében, de filmes verziójában is ez a kategória. Nem emlékszem, hogy láttam volna ennél kínosabb videót a Tankcsapdától, pedig ha a hazai rockot nézzük, elég sok minőségi munkát tettek le az asztalra már. Hasonló érzésekkel küszködtem az A világ posztol szövegének esetében is, bár azonnal megjegyzem, hogy zeneileg én is ezt tettem volna nyitónak. Vannak még az albumon teljesen zavarba ejtő dolgok, ennek a mintapéldája Az ülj le mellém, amit ha Kowalsky csinál meg, akkor máris ezt üvölti a fél ország, „de ne hagyd, hogy összezavarja az elmédet az az összeesküvés-elmélet, hogy mindent valami sötét erő irányít". Számomra végképp teljes kakukktojás a Pattanások és szemüvegek szövege (elsősorban a refrénekre gondolok), egyszerűen képtelen voltam megfejteni, mit akart Lukács megírni, kinek és miért. „Nem vagyok részeg, tudom, miről beszélek" – mondja ő, s én hiszek neki.

Annál nagyobb volt az elismerésem, amikor meghallottam az album címadóját. Zeneileg messze a legizgalmasabb, legszínesebb tétel, a szöveg is teljesen rendben van, sőt, a sötétebb, melankolikusabb hangulat végre ad valami értelmezési lehetőséget: a makro és mikro összevetését, a lepukkantságot a kezdődal elképzelt valóságával szemben (aminek a szövege így talán nyert valami értelmet is), keserűségével, visszafogott bánatával, fájdalmával és őszinteségével. Lukács tömören és zseniálisan fogalmazta meg az alaptételt: „Minden olcsó viccemen úgy nevetsz / Én attól félek néha /Azt se hallod, ha enni kérek / Ez a trónom / Ilyen az én koronám / Amennyit adsz / Annyit érek". Az egyik legszebb és legszomorúbb Tankcsapda-dalszöveg, és itt azért csak kikiabált a kisördög a nem racionálisan gondolkodó agykérgemből, hogy nem lehetett volna az egész ilyen? Mert akkor most egészen más aspektusból közelítenénk az albumhoz. Remek ellenpont volt az utána következő, klasszikus feelingbe pácolt Amit a vér kíván, s külön köszönet a Nincsenek szavakért, gesztusként, nótaként egyaránt méltányoltam, sok tízezer másik emberrel egyetemben.

Egy zenekar aktuális teljesítményét, albumát a regnáló közönség minősíti. Hosszú oldalakat tenne ki, ha most a benzinkutas eladások modelljét kezdenénk el elemezni, így maradjunk a dupla platina kifejezésnél, ami két hétre levetítve meggyőzően hangzik, még akkor is, ha tudjuk a mögötte rejlő számokat. A nép döntött: kell az új album, kellenek a koncertek. Minél több, annál jobb. Lehet ezzel egyet nem érteni, de egy működő, sikeres dologgal szemben kisebbségben maradunk, amíg a többség le nem olvad róla. Márpedig a Tankcsapda egyik titka, hogy sokgenerációs közönséget tudhat magáénak. Ennek én (aki egyébként a Connektor: 567:-ig voltam hithű) is része vagyok, s része a nálam harminc évvel fiatalabb is, akit anya/apa rángatott bele a jóba. A Tankcsapda újra és újra kitermeli magának a táborát, a közönségét, ez pedig rohadtul nem könnyű.

Nem véletlenül használom a termelés szót. Ha az elmúlt harminc esztendőt nézzük, akkor gyönyörű ívét láthatjuk a sokszor pofára esésekkel tarkított útnak, amely a rocküzleti, nem kispályás brandben és annak minden hozadékában csúcsosodott ki. Próbáljunk meg nem a szemünkre hullott leplen keresztül látni. Ha egy zenekar üzleti vállalkozássá növi ki és túl magát, akkor elkerülhetetlen a végső kérdés: nem válhat-e a produkció, a produktum gyakorlatilag „másodlagos" termékké az üzleti célok érdekében? Szükségessé és időnként sürgetővé? Ebben a kérdésben semmi sértő nincs, tőlünk távolabb is ez működik. Láttuk, látjuk ezt a legnagyobbaktól. Ebben az értelmezésben az album címe telitalálat. Kicsiben tényleg ugyanaz.

Nem tudom, nekem szükségem volt-e erre az albumra. De a Tankcsapdára igen. Az kitörölhetetlen, magammal viszem, még akkor is, ha még mindig rácsodálkozom, hogy nem 1992 van.