Shock!

Sok mindent el lehet mondani Ian Astbury és Billy Duffy kisebb megszakításokkal immáron negyven éve tartó közös egotripjéről, szép vagy fennkölt dolgokat éppúgy, mint csúnyákat vagy akár lehangolókat. Egyvalamit azonban biztosan nem: hogy ezek ketten kiszámíthatóak lennének. A legendás csapat kaméleonságát még akkor is muszáj minden körülmények között értékelni, ha amúgy korántsem nevezném minden megnyilvánulásukat klasszikus értékűnek vagy perfektnek az aranykor után. Viszont e skatulyázhatatlanság, illetve utóbbi egyik garanciája, a főemberek közötti vibráló feszültség, kettejük kényes egyensúlya – vagy éppen egyensúlytalansága – miatt értelmes ember sosem fogadna ellenük.

Én sem, mivel a The Culttal kapcsolatos egyetlen előítéletem épp az, hogy tilos velük előítéletesnek lenni. Pedig ezeken a hasábokon sem csináltam titkot belőle: az utolsó igazi nagy kedvencem a 2001-es Beyond Good And Evil volt tőlük, az azóta megjelent három sorlemez esetében mindig akadtak fenntartásaim. Viszont már előzetesen is tudtam, hogy az Under The Midnight Sun ettől még kábé akármilyen lehet, és ezúttal végre megtaláltuk egymást. Természetesen az óvatosság sem árt ilyen régi, nagy nevek esetében, de nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a Born Into This – Choice Of Weapon – Hidden City trióhoz képest egységesebb, hangulatosabb, összeszedettebb ez a friss mű.

Pedig, ha a mai napig arra vársz, hogy Ian és Billy megint visszatalál a Sonic Temple és a Ceremony bombasztikus, mégis intelligens arénarockjához – mint tették azt akkori értelmezésben az említett Beyond Good And Evilön is –, akár csalódhatsz is. Az Under The Midnight Sunban felsejlik ugyan a banda fénykora, de sokkal inkább a '87 előtti gótos-darkos tónusok szövik át a dalokat, és ez sem puszta nosztalgiát jelent. Érdekes, de ezúttal tök jól sikerült a címmel egybesűríteni a lemez sajátos hangulatát: valahogy egyszerre melankolikus és sötét, elgondolkodtató és merülős, ám mégis élettel teli, húzós az összkép. Kicsit mintha végig a zenekarral együtt valami köztes állapotban lebegnénk éjjel és nappal, álom és ébrenlét között. Nem túlzok, egészen különleges a lemez atmoszférája, és ennek, illetve az igen egészséges, mindössze 35 perces lemezhossznak köszönhetően, itt és most sikerült megint barátságot kötnöm ezzel a két nehéz természetű, öntörvényű figurával.

Mindösszesen nyolc dalt kapunk tehát, ezek azonban a fenti keretek között, még az egységes ív mellett is meglehetősen sokfélék. A nyitó The Mirror new wave-esen pulzáló ritmusszekcióval és áradó-síró gitárfutamokkal kábít, az A Cut Inside-ban a The Cult klasszikus pattanásig feszült drámaisága elevenedik meg, egyaránt visszaköszön benne a negyven évvel ezelőtti éra hangulata és a banda még korábbi, ősrockos hatásvilága. A Vendetta X fogós dallamaival és az elektronikus lüktetésre illesztett, roppant okos gitárfutamokkal kábít, és az egyik legjobb nóta, az elsőként megismert Give Me Mercy meg tulajdonképpen a csapat akármelyik korszakában elkészülhetett volna. Csak éppen '84-ben new wave-es, '89-ben tesztoszteronba áztatott, '94-ben meg ködös, alteros köntösben és hangszereléssel keltették volna életre – mindegyik verzió a fülemben cseng, és mindegyik ízig-vérig cultos lenne. Többek között ez a zenekar egyik nagy titka... A dallam mindenesetre baromira ott van a szeren.

Az album második fertálya szerteágazóbb, kísérletezősebb, mint a viszonylag direkt kezdés: a megint a '80-as évek elejének halálmadár-hatásait tükröző – és baromi erős – Impermanence szinte csak meglapul a nagyzenekari megoldásokkal játszó Outer Heaven, a monumentális ívet leíró, hat perc fölötti Knife Through Butterfly Heart és a záró címadó filmzenés melankóliája mellett. A Tom Dalgety-féle hangzás maximális mértékben igazságot is szolgáltat ezeknek a szerzeményeknek, Duffy szokás szerint keveset játszik, de az ott van, Ian meg ezúttal – a lemez jellegéből fakadóan – inkább a spirituális utaztatásra ment rá, mintsem a nagy süvöltésekre. Ugyanakkor mindvégig feltűnő, mennyire megőrizte óriási hangját a mai napig, pedig tavasszal már ő is betöltötte a hatvanat. Ja, és John Tempesta helyett Ian Matthews dobolta fel az albumot, ami papíron talán kár, de ezekhez a számokhoz aligha ment volna John átütőbb, erőteljesebb stílusa.

Néhány hét ismerkedés után határozottan úgy vagyok vele: a nyolcból mind a nyolc dal tetszik, az említett hangulat pedig roppant markáns, vagyis felezett pontszámmal zárom le abbéli vívódásomat, hogy megelőlegezzem a jobb értékelést, vagy inkább maradjak a földön. Így remélhetőleg két év múlva sem verem majd a fejemet a falba, hogy túl- vagy alulpontoztam az Under The Midnight Sunt. De az évzáró Top 20-as listámon garantáltan ott lesz az album.