Először azt akartam írni, meglepő, milyen marha jó csajbandák érkeznek Svédországból a rockos vonalon az elmúlt években-évtizedekben, aztán rájöttem: ez a megállapítás gyakorlatilag bármilyen alstílust vagy megkötést behelyettesítve is igaz. Vagyis egyrészt nincs benne semmi meglepő, másrészt tök felesleges és értelmetlen mindezt leszűkíteni erre az aspektusra. A Drain, a Crucified Barbara vagy jelen esetben a Thundermother vonatkozásában is sokkal inkább a földrajzi-kulturális illetőség a meghatározó, nem pedig a tagok neme.
A Heat Wave már a negyedik nagylemez a sorban a Thundermothertől, és csak jókat tudok mondani róla. Nem azért, mert nagyon eredeti, vagy mert bármi olyat hallhatunk rajta, amit máshol még nem, hanem mert egyszerűen tele van adrenalinnal, és mentes bármiféle mesterkéltségtől, póztól. Ráadásul a zenekar élén olyan frontleányzó áll Guernica Mancini személyében, aki szó szerint bármit képes eladni: eleve kellemes a hangszíne, tud is bánni az adottságaival, ráadásul dögösen, erőteljesen, izomból, szívvel, rock'n'rollosan nyomja. Ha párhuzamokat kell vonnom, rejlik benne némi Janet Gardner, egy kevés Lorraine Lewis, de itt-ott még akár Alanis Morissette-et is meg merem kockáztatni. Utóbbi zeneileg nem jellemző áthallás, de így is lefogadom, hogy Guernica barátosnénk elég sokat hallgatta annak idején a Jagged Little Pillt. Ez amúgy azért is sanszos, mert tudomásom szerint legalább annyi popos kapcsolódása és gyökere van, mint rockos, bár ez amúgy nem érződik. Tényleg egy szemernyit sem lóg ki a lóláb, amikor azt énekli, I'm a rock'n'roll star, I'm the queen of the bar, simán elhiszem neki.
Ami a zenét illeti, a legnyilvánvalóbb párhuzam az AC/DC, illetve annak különböző leágazásai és mutációi, tehát a Krokus, a KIX, és még ki tudja, hány csapat, akik a Youngok boogie-jából indultak ki. Meg persze minden más, ami az efféle ívású zenekaroknál még be szokott köszönni: Motörhead, korai Guns N' Roses, minimális mértékben ZZ Top, tényleg sorolhatom hosszasan. De a lényeg ennyiből is érthető. És mindez önmagában nem érne túl sokat, ha csak a szokásos kliséket öklendeznék vissza a csajok, viszont a Thundermother tök jó dalokat ír. Ott van például a Free Ourselves a lemez második felében, amely jelen pillanatban személyes favoritom az anyagról: ehhez hasonló tökéletesen megfogalmazott, groove-os lüktetésű nótát tényleg ritkán hallani manapság ezen a vonalon. Már az indító, éneklő gitártéma is egyből a fülbe ül, Guernica hangjától libabőrös lesz a kar, ahogy rákanyarítja ízes dallamait a szellős kengururiffekre, aztán jön a bridge meg a refrén, és kész, véged van. Mint mondtam, nem eredeti, de hogy marha jó, az biztos.
És szerencsére ugyanezt több nótáról is el tudom mondani: a Loud And Alive, a Back In '76, az Into The Mud, a címadó vagy a Mexico egyaránt kiváló pillanatok. A két lassabb, érzelmesebb téma közül azonban egyértelműen a szépen felépített, szolidan Hammonddal is alábúgatott Purple Sky tetszik jobban, a középtájt elhelyezett Sleep kommerszebb, mai rádiós felhangjai nem jönnek be annyira. Utóbbi tétel dalként is a legkevésbé meggyőző a lemezen. Pár további darab akad még egyébként, amelyek inkább az anyagot egyvégtében hallgatva ütnek, önállóan nem mondanám őket kiemelkedőnek, de egyedül a Sleepnél érzem azt, hogy simán lehagyhatták volna.
Rokonszenves, szeretni való zenekar a Thundermother kiváló dalokkal és egy messze átlagon felüli énekesnővel (bár amúgy Filippa Nässil gitárjátékát is muszáj méltatnom, mert hallhatóan szíve-lelke benne van ebben az egészben), szóval csakis ajánlani tudom a Heat Wave-et. Szerintem egyértelműen ez eddig a legjobb teljesítményük. És ránk is fér ebben a szar évben egy ilyen minden ízében pozitív töltésű album, az objektívhez toldott plusz feles részben ennek szól.
Hozzászólások