Shock!

A Tiamat visszatért! Méghozzá nem is akárhogyan. Ilyen kirobbanó (oké, nem ez a leghangulatosabb jelző) formában már nagyon régen nem hallottam őket, pontosan azóta, hogy Johan Edlund lassan, de biztosan a Wildhoney után teljesen kizárta a régi, és még hús-vér-lélek zenész tagokat a bandából és lényegében egyszemélyes zenekarrá alakította a sumér istenséget.

A Deeper Kind Of Slumber ugyan nekem még nagyon bejött mitikus-drogos hangulatával, de a sötét, rock n'rollos Skeleton Skeletronnal nem nagyon tudtam mit kezdeni, a szólóprojekt Lucyfire-ről meg ne is beszéljünk. Igazság szerint már nem nagyon hittem, hogy Edlund bármilyen újabb anyaga a CD játszóm közelébe kerül, hiába pörgött ott milliószor az Astral Sleep, a Clouds, a Wildhoney meg a Deeper. Azt az elvarázsolt érzést már nem leltem fel a '99-es lemezen.

Erre beteszem a szimpatikus című és borítójú Judas Christot és mi történik? Szinte a Whatever That Hurts erejével nyit a zseniális című, szövegű és zenéjű The Return Of The Son Of Nothing. Nem annyira nehéz kitalálni, hogy Jézusról van szó benne, aki visszatér... Babilonba. Egyszerűen fenomenális ez a szatirikus, ironikus dal! A lemezt négy részre osztották: Spinea, Tropic Of Venus, Tropic Of Capricorn, Casadores. Már ezekből a címekből is kitűnik, hogy valami fülledtebb hangulata van a lemeznek, mint az eddigieknek. Sötét, szenvedélyes, de közel sem túlcsorduló érzelmek uralkodnak a dalokban, amit ahogy az infólap is írja, remekül ellenpontoz Johan fagyos és néhol ironikus eszközökkel elővezetett éneke. Ez remekül tükröződik a So Much For Sucide-ban, ahol a sötét darkos hangulatot idegtépően töri meg Johan elmeroggyant lalázása, ami viszont egyáltalán nem tűnik idegennek, bárgyúnak, sőt egyenesen végletekig gonosz. Ez a két egybefűződő kezdődal egyszerűen zseniális, hihetetlenül erős nyitás! Még mindig az első szakaszban van a Cold Seedre ütő, de egyenesen a nyolcvanas évek Sandra-slágereiből előkapart, de jóval sötétebb módon tálalt refrénnel megspékelt Vote For Love. Sem a címe, sem az előbb használt hasonlítgatás miatt nem kell megijedni, nagyon király és hangulatos nóta, bár szokatlanul laza a verzerész. Az első "fejezetet" (nem tudom mennyire koncept az anyag) záró The Thruth's For Sale olyan mintha egy dupla tempón előadott Wildhoney lemezről lemaradt nóta lenne, így középtempóban kicsit punkos érzést kelt, de persze tipikusan Tiamattal átitatott punk ez. Mindenestre nagyon jól mutat a következő Tropic Of Venus rész irányába.

Ebben a szakaszban kicsit elszállósabb, szenvedélyesebb és hogy úgy mondjam szerelmes szám-hangulatú nótákat tálaltak, tipikus groteszk Tiamat hangulatban. Az első Fireflowerben szinte vártam, hogy a női hang beleszól suttogva, hogy "zsötem". :-) Elég fura érzés ez egy ilyen bandánál, de a szám egyáltalán nem rossz, leginkább a Pink Floyd ugrott be róla. Ami igazán zseniális, az a sötét mezopotámiai képeslap, a Sumer By Night. A címe alapján már eleve ilyenre számítottam. Hideg, fagyos, sötét, félelmetes és keleties az egész. Kár, hogy csak egy ilyen rövid interludiumra futotta belőle, jobban ki lehetett volna bontani a témát, mert ez az, amit én a Tiamattal azonosítok! Aztán jön a másik fura nóta, a Love Is As Good As Soma. Tipikus Deeper Kind Of Slumberes elszállás, úgy a Mount Marilyn tájain, kevésbé epikusan, de hasonlóan egyszerű akkordokkal és nagyon fura szöveggel. Mintha egy fekete humorral átitatott, kifigurázott szerelmes dal lenne, olyan "csókolj kómába, nyuszikám" témával. (Hehe, nem hittem, hogy egyszer ilyet írok egy atmoszférikus banda kapcsán.) A Tropic Of Capricorn rész inkább rockos, de tényleg ilyen egyszerű, '80-as évek eleji mainstream rock/new wave jellegű az egész, talán még nem bántó a dolog az igazi rokker fülnek, mivel a hangulat kissé sötétebb. Van itt is két elég király nóta: a Spine és a megint Sandrás refrénű, de Tiamatos keleties I Am In Love With Myself (hehe ezt tudtuk!). Ha itt véget érne a lemez, akkor még azt is megkockáztatnám, hogy maximális pontszámot adok ennek a kissé őrült és eklektikus anyagnak, de sajnos nem így van. A Casadores c. szakasz már első hallgatásra, sőt, már címében sem volt szimpatikus. Oké, azt megértem, eltűröm, hogy Edlund úgy néz ki, mintha egy sátánista Cipőt látnék a Republicból, de hogy miért kell még olyan zenét is játszania? Mert ezt az utolsó két nóta a Heaven of High és a Too Far Gone nem mutat tovább az előbb említett bandán, és nem is mélyebb annak dalainál. Az hiányzik csak, hogy egy Szállj el kismadárt is írjanak Tiamat felfogásban, nem?! Ezzel nagyon le-, vagyis felhúzták a lemezt a mélységekből a sekélyességbe.

Sajnos, mert igazán erős anyagot rejt az első tíz szám, de amit utána elkövetnek, az nem tudom, hogy miért volt szükséges. Talán csak nem a lemez hosszának kitöltése miatt? Kíváncsi vagyok merre halad útjuk, remélem legközelebb nem lazáznak a végén, mert az nem áll jól nekik... Viszont legalább visszakerültek az érdeklődési körömbe és ezzel szerintem a régebbi (Wildhoney/Deeper korszakos) rajongók többsége így lehet. Még egy esély...