Shock!

A rockzenekarok túlnyomó többségével ellentétben a Tool kezét nem köti ezermillió külső tényező, ők tényleg akármit csinálhatnak, amit csak jónak látnak. Nem elég, hogy évekkel ezelőtt átrendezett jogi-üzleti hátterüknek köszönhetően egyetlen nagyokos lemezipari bizniszmen sem dumálhat bele a zenéjükbe, az ahhoz tálalt körítésbe vagy abba, hogy mikor adnak ki albumot, emellett még világszerte hihetetlenül lojális rajongók százezrei is áhítattal lesik minden egyes mozdulatukat.

Biztosra vehetik: a hívek nem fogják anyázva kihajítani az ablakon a friss művet, ha az nem érik be az első három hallgatás után. Hogy mindemellett valakiket még az úgymond szakma is istenként tiszteljen, beleértve ebbe a zenészkollégák nagy részét ugyanúgy, mint a legolvasottabb mainstream magazinokat, és a párszáz ember által nézegetett hálószobás fanzine-eket és webzine-eket is, az már aztán tényleg teljesen kivételes napjaink szimpla pénzgyártásra berendezkedett zeneiparában. Nem is nagyon jut eszembe még egy olyan banda a régi nagyokat leszámítva, akik olyan helyzetben vannak, mint ők. Ha valaki ugyanakkor megérdemli ezt a hihetetlen respektet, az kétségtelenül a Tool.

Maynard James Keenan, Adam Jones, Justin Chancellor és Danny Carey most sem kapkodtak a friss mű összekalapálásával. Fél évtized telt el legutóbbi albumuk, a Lateralus óta, és a 10.000 Days már kiállításával is azt jelzi, hogy aki belemélyed, az aztán mindenre számíthat, csak hétköznapi élményre nem. A könyvszerű tokba épített lencsék segítségével háromdimenziósra hizlalt képekkel ékesített borító legalább annyira meghökkentő, elgondolkodtató, beteges és lenyűgöző, mint a 2001-es anyag fóliás-lapocskás csomagolása volt, és a Tool eddigi talán legnehezebben emészthető, legmesszebbre merészkedő lemezét rejti, aminek teljes kiismeréséhez alighanem hónapok alapos és elmélyült odafigyelésére lesz szükség. Zsenialitásához ugyanakkor nem fér kétség, még akkor sem, ha néhol olyannyira elvetemült, hogy csak nehezen áll össze a kép.

Aki hagyományos nótákra, szimpla dalszerkezetekre, könnyen fogható dallamokra vágyik, az még rosszabb helyen keresgél itt, mint bármelyik korábbi Tool albumon, még annak ellenére is, hogy a nyitó Vicarious egyből feliratkozik a Sober, Stinkfist, Schism sor végére. 7 percnyi esszenciális Tool ez tipikus Adam Jones riffekkel, Danny Carey elmebeteg, sűrű dobgyilkolásával, Maynard védjegyszerű dallamaival, és hát mondanom sem kell, annyira nagyszerű és gördülékeny az egész, hogy csak libabőrözni lehet tőle. A következő Jambi már keményebb dió, de még ez is hagyományosabbnak mondható a folytatáshoz képest a maga tipikus hirtelen megszaggatott gitár-basszus összjátékával, transz-szerű állapotot előidézően ismétlődő monoton és visszatérő témáival.

A lemez központi tétele az ezt követő, két összefüggő dalból - Wings For Marie és 10.000 Days - alkotott, összesen több mint 17 perces monstrum, ami már sokkal több hallgatást kíván ahhoz, hogy valamennyire átfogja az ember ezt a hipnotikus tempókkal, elszállós dallamokkal teli, fenyegetően építkező, és néhol szinte fájdalmasan nyomasztó kompozíciót. Ha jól tudom, a szöveg Maynard éveket kómában töltő, majd nemrég meghalt édesanyjáról szól - hát nagyjából ehhez illő hangulatot is áraszt magából... Szavakkal nem igazán lehet leírni, mi minden történik ebben a több mint negyedórában. Annyi bizonyos, hogy a zene magával ragadó és páratlanul egyedi, de azt is meg tudom érteni, ha valaki azt mondja, hogy ez neki már sok. Mindazonáltal simán ki merem jelenteni, hogy a mai rockmezőnyből egyszerűen senki sem képes ehhez fogható elborult nyomasztást véghezvinni.

A címadó dalt követő The Pot a 10.000 Days talán legfogósabb és leghagyományosabb szerzeménye Justin Chancellor pulzáló basszusával és Maynard a szokásosnál magasabban hozott dallamaival. Ez is nagyon-nagyon jól sikerült, és valljuk be, szükség is van egy ilyen Tool-mércével mérve könnyedebb, beindulósabb, riffelősebb szerzeményre, hogy oldja egy kicsit a megelőző totális begubózást. Persze még ez a szám is több mint 6 perces, de annyi baj legyen: az állat tempókra érkező fogós énektémák, Danny Carey szokásos hibbant, embertelenül feszes és komplex ütései térdre kényszerítenek. Ezt egy Lipan Conjuring című, sámánének-jellegű egyperces követi, majd újabb kőkemény falathoz érkezünk.

Miközben a Wings For Marie és a 10.000 Days kettőse fájdalmasan lélekcsupaszító és néhol elviselhetetlenül kínzó volt, addig a szintén egybefüggő, együtt megint negyed óra feletti Lost Keys (Blame Hofmann) és Rosetta Stoned leginkább betegesként jellemezhető. Előbbi az egyszerű, nagyon enyhén betorzított akkordbontásra helyezett, folyamatosan változó apró díszítésekkel és kórházi beszédfoszlányokkal teremt kellően kényelmetlen atmoszférát, utóbbi pedig néhol egyenesen a legrémesebb lázálmokat idézi Maynard érthetetlen, összefolyó hadarásával, majd visszafojtott ordításával. Kell-e mondanom: ez sem egy olyan nótakettős, amit bármikor meghallgat az ember, de megint csak olyan témákat kapnak elő benne néhol teljesen váratlanul, olyan figurázásokat ereszt meg közben az agyát és kezét teljesen szabadon eresztő három zseni, amilyeneket egyszerűen sehol sem hallani. Sőt, itt tudatosult bennem az a szimpla tény is, hogy a Toolt - bár egyértelműen az utóbbi 15 év egyik legfontosabb bandájáról beszélünk - még csak lemásolnia sem sikerült senkinek, annyira egyedi és jellegzetes ez az egész. Érdemes fejhallgatóval nekiállni e két tételnek, tényleg megdöbbentő élményben lesz részünk.

A hátralévő két dal, a Maynard által oly gyakran alkalmazott dünnyögő-mormogó énekével kábító, meditatív Intension ugyan megint 7 perc feletti, de inkább csak felvezetésnek érzem a tényleges záró szám Right In Two-hoz, ami megint csak a hagyományosabb, könnyebben befogadható vonal szülöttje. Keenan nagyívű dallamai egyszerűen megbabonáznak, ezt garantáltan mindenki imádni fogja, aki kedveli a bandát, még akkor is, ha esetleg a lemez legelvetemültebb pillanataiba beletört a foga. Rövidre persze ezt sem fogják, majdnem 9 perces a drága, de nem baj, mert mindvégig izgalmas tud maradni. A Viginti Tres című hosszadalmas effekthalmazt kicsit funkciótlannak érzem az album végén, de Maynardék sajátos humorérzékét ismerve szerintem az is simán kitelik tőlük, hogy csak úgy feltették ide, hadd vitatkozzanak rajta a nagy megfejtők, belemagyarázva fűt-fát...

Nem állítom, hogy egy hónapnyi ismerkedéssel minden egyes apró részletében sikerült megemésztenem a 10.000 Dayst, de nem is sürget semmi, hiszen egy Tool lemez nem a mának szól, hanem ugyanúgy működni fog teszem azt 2026-ban is, mint ahogyan most is naprakészek, frissek és életkortól függetlenül élvezhetőek a '70-es évek Black Sabbath, Pink Floyd, Rush satöbbi albumai. Eddig simán évlemeze-gyanús.