Shock!

Biztos cinikus tetű vagyok, de akkor sem tudok soha másra gondolni a pár éves, látszólag teljesen értelmetlen feloszlások kapcsán, mint hogy valamiféle pénz- és/vagy adóügyi trükközés állhat a háttérben. Fogalmam sincs, miről lehetett szó a Toto esetében, de a banda 2008-as jegelése már akkoriban is totálisan érthetetlennek tűnt, ráadásul valószínűsítem, hogy előbb-utóbb akkor is megint összejöttek volna, ha közben nem kell megsegíteni szegény Mike Porcarót. A lényeg mindenesetre annyi, hogy hivatalosan mindössze két évig nem létezett a csapat, lemezciklus tekintetében meg egyébként is beálltak a nagyobb időközökre a '90-es évek közepe óta, szóval igazából olyan, mintha folyamatos lett volna a működés. Végső soron a legutóbbi Falling In Between és a XIV közötti kilenc hosszú év is csak ezzel a bizonyos két évvel több, mint amennyi idő a 2006-os anyag és utolsó új dalokat rejtő elődje, a Mindfields között eltelt...

Változások persze így is akadnak, de hát a Totóban alapvetően mindig is Steve Lukather (meg kisebb mértékben David Paich) képviselte az állandóságot, és egyben az ő neve jelenti a garanciát is arra, hogy igazán totós lesz a végeredmény. Ez persze még így is elég sok mindent jelenthet, és a XIV tökéletesen példázza is mindezt, ha odatesszük a Falling In Between mellé. Az ismét Joseph Williams énekessel felálló banda előzetesen a IV lemezt emlegette viszonyítási alapként, a címválasztás is erre utal, és most tért vissza a fedélzetre David Hungate basszusgitáros is, akit ugye épp a Toto karrierjének leghatalmasabb anyagi sikereit hozó 1982-es lemez után váltott a csapatban a március közepén elhunyt Mike. Ennek ellenére nem mondanám, hogy feltétlenül és kizárólag az Africát és a Rosannát rejtő anyag ugrik be erről az újról, az azonban bizonyos, hogy a csapat általánosságban véve szellősebben, AOR-osabban szól most, mint az 1988-as, szintén Williamsszel készített The Seventh One óta gyakorlatilag bármikor. Mindenki döntse el maga, örül-e ennek vagy sem: én a magam részéről imádtam az azutáni korszak fajsúlyosabb, progosabb megközelítését, a Falling In Between pedig összességében is az egyik kedvenc anyagom a csapattól, de tisztában vagyok vele, hogy számos régi fan már túlzásnak találta, amit ott elővezettek. Ha te is egy vagy ezek közül, akkor most örülhetsz.

És persze örülök én is, mert ugyan tény, hogy nekem elsősorban a Kingdom Of Desire, a Tambu, a Mindfields és az említett 2006-os album az igazi favoritjaim a bandától, de ennek ellenére muszáj ismét megemelnem a kalapomat, mert a XIV is szenzációsan erősre sikeredett. Vagyis pontosan olyan nívót kapunk, amit ettől a zenekartól elvárhatunk, a minőség itt soha nem lehetett kétséges, és most sem az. Mindjárt a Running Out Of Time-ban úgy indítanak, hogy a hallgató körül megáll a világ: a szokásos rétegzettség, lehengerlő zeneiség most is adott, mégis olyannyira gördülékeny a végeredmény, hogy nem lehet neki ellenállni. A Totóban mindig is az volt a legzseniálisabb – és egyben a zenekar sikereinek titka is minden bizonnyal ebben rejlik –, hogy hihetetlenül igényes, összetett, komplex, tényleg a szó szoros értelmében vett zenész-zenét játszottak, de akár egy mezei rádióhallgatónak is azonnal beüthettek a dalaik. Itt pontosan ezzel szembesülünk: csodálatosan meghangszerelt alapokkal, ezernyi apró finomsággal, tolakodásnak, öncélú villogásnak azonban nyoma sincs, a refrént pedig már a második körben együtt tolod a végig kiváló teljesítményt nyújtó Williamsszel. És mindjárt itt kell leszögeznem, hogy az AOR-os visszakanyarodás ellenére a XIV-en nyoma sincs üres múltidézésnek. Noha bizonyos billentyűs hangszínek a '80-as évek irányába mutatnak, a szám húzása, megszólalása abszolút mai. Ugyanez a másodikként érkező Burnben is tetten érhető, a Paich pittyegő billentyűi által dominált verzékben valahol nagyon mélyen határozottan ott figyelnek a mai kor rádiós muzsikái is, a félelmetesen okos, monumentális refrén azonban teljesen más irányba viszi az egészet, az összekeverhetetlen óóóózós vokálok hallatán pedig a kötelező libabőr is egyből megérkezik.

A Holy War lendületesebb téma, és nem tudom elképzelni, hogy aki a zenekar klasszikus korszakához vonzódik, annak ne terüljön szét egyből széles mosoly az ábrázatán már az alaptempóra érkező libabőrös gitárfutamok és billentyűs díszítések hallatán is. Igazi esszenciális Toto, amit hallunk, ez a banda pont az efféle szerzemények révén vált azzá, ami: a tempó, a vokálozás, a gitárszóló mind-mind védjegyszerű. Ugyanilyen dallambomba az elsőként klipesített Orphan is, ami elsőre teljesen magától értedődőnek tűnhet, mert állati fülbemászó, valójában azonban olyanokat játszanak benne, hogy az ember csak les. Keith Carlock dobolása például konkrétan nem evilági, és egészen utánozhatatlan húzást ad az amúgy kifejezetten finom melódiákkal felvértezett számnak. A régi fanok számára szerintem ez a két téma lesz az igazi befutó innen, de hosszabb távon a kevésbé nyilvánvaló Fortune is sötét ló lehet, mert az is ugyanilyen törzskönyvezett Toto-féle AOR, vagy tőlem akár hard popnak is nevezhetjük, ha ez jobban tetszik. A lényeg, hogy Williams dallamai ebben is kivédhetetlenek.

Az albumról egyébként Joseph és David jelenléte ellenére sem tűntek el a későbbi Toto jellegzetességei. A legnyilvánvalóbb példa erre a 21st Century Blues, egy törzskönyvezett Lukather-nóta, ami így, ahogy van, simán szerepelhetett volna Steve valamelyik szólóalbumán is, amúgy pedig egy lélegzetelállítóan meghangszerelt, tökéletesen felépített, kicsit elmélkedős, ám rengeteg érdekességet rejtő darab. Lehet, hogy Luke nem olyan kiművelt torok, mint Williams vagy akár Bobby Kimball, de én zsigerileg imádom ezt a szívbe markoló hangot, mert minden szavából süt, hogy amit énekel, az egyszerűen úgy igaz. A főnök egyébként még egy darabot vállalt be szólóban ebből az adagból, az ismét Jeff Porcarónak dedikált Unknown Soldiert, amely szintén erőteljes szólószám-jelleget ölt, amúgy meg leginkább talán power-balladának lehetne nevezni, ha a Toto esetében lenne értelme az efféle skatulyázásnak. A balladisztikus oldal egyébként most is hagyományosan erős, a Steve Porcaro által énekelt, roppant finom The Little Things és a Paich dominálta All The Tears is csodaszép líra, természetesen a bandára jellemző nüansznyi apróságokkal. Érdemes mindkettőnél alaposan a felszín alá nézni...

Két olyan szerzemény is szerepel a lemezen, ahol Luke, Paich és Williams megosztja egymás között az énekdallamokat, és mindkettő a csúcspontok közé tartozik, bár mint az eddigiekből is kitalálhattad, igazából még csak gyengébb momentum sem szerepel a XIV-en. Az első tétel Chinatown címmel fut, és alapvetően ez is melodikus, lassabb dal, viszont a finoman adagolt jazzes ízek, a roppant izgalmas dallamok teljesen más tónust adnak neki, kétségtelenül a lemez egyik legkevésbé nyilvánvaló, legérdekesebb momentuma. A második címe Great Expectations, és zárásként az album betetőzését jelenti drámai, ám ezzel együtt is roppant érdekes építkezésével, monumentális dallamaival. Csaknem hétperces darab, és meglehetősen nehéz lenne összefoglalni, mi minden történik benne: egyensúlyba kerül benne a zenekar összes korszaka, és a kifejtős, elszabadult zeneiségű instrumentális középrészről is csak szuperlatívuszokban tudok beszámolni.

Az a nagy igazság, hogy a Toto ugyanúgy az igényesség szinonimája, mint mondjuk a Rush is. Hiába a hosszú karrier és a számtalan változás, Steve Lukatherék még csak közepesebb albumot sem készítettek az elmúlt csaknem negyven év során, és meglepő vagy sem, az egybefüggő nagylemezként is tökéletes felépítésű XIV ismét tökéletesen passzol a sor végére. Más hangsúlyokkal készült, mint a legutóbbi munkáik, de ez igazából csak a felszín, és összességében semmit sem árultunk el róla annyival, hogy AOR-osabb azoknál: ettől még számtalan különböző korszakuk vonul fel a dalokban, és mégis olyan lett, amilyet pont ebben a formában még nem csináltak eddig. Az anyagból áradó zeneiség pedig most is ugyanolyan lehengerlő, mint bármikor. A pontszámon gondolkodtam, de aztán arra jutottam, hogy ez egyszerűen nem lehet kevesebb a maximumnál. A Toto szokásához híven megint etalont szállított, dallamos és progresszív vonalon aligha überelhető teljesítmény idén a XIV.

A Toto június 26-án ismét Budapesten, a PeCsa Music Gardenben koncertezik a Livesound szervezésében. További részletek itt.