Shock!

Anyánk a mai napig rendszeresen cseszeget az első Tremonti-szólólemezre adott 7,5 pontom miatt, mondván, hogy alulértékeltem a Creed és az Alter Bridge gitáros/dalszerzőjének önálló albumát, de őszintén szólva a mai napig nem érzem úgy, hogy túlságosan szigorú lettem volna az All I Was irányában. Pláne, hogy amúgy bírtam az albumot, csak éppen valami hiányzott belőle ahhoz, hogy igazi kedvenc váljon belőle nálam. Nos, jó hír, hogy a Cauterize minden tekintetben jobban sikerült elődjénél, így tényleg mindenki elégedett lehet – főleg, hogy Mark ezúttal helyből két albumot készített, Dust címmel már jövőre kijön a jelenlegi eresztés második fele, és esküszik rá: igyekezett arányosan elosztani a megszületett dalmennyiséget. Vagyis oda sem a gyengébb maradékok kerülnek majd fel, hanem ehhez hasonlóan izmos darabok.

Az irányvonalat tekintve egyébként nincs nagy változás az előző lemezhez képest, de Tremonti dalszerzői stílusa, gitárjátéka, dallamvilága eleve annyira jellegzetes, hogy bármihez is nyúl, minden azonnal megkapja azt a bizonyos bélyeget. A saját nevet viselő banda – mert ez itt bevallottan egy igazi csapat, nem pedig szólóprojekt – elsősorban az Alter Bridge vonalán mozog, nem pedig a Creedén, de ugye a két dolog valahol eleve egy tőről fakad, viszont a Tremonti mindkettőnél súlyosabb. Nem sokkal, nem extrém módon, de még vastagabb, még metalosabb, durvább, karcosabb ez a muzsika, mint amit Mark a két creedes hangszeressel meg Myles Kennedyvel nyomat (pedig az Alter Bridge is fokozatosan, lemezről lemezre lett egyre szigorúbb), több benne a határozottan thrashes, old school metalos zúzda riff – viszont Tremonti nem tud és vélhetően nem is akar kibújni a bőréből, így aztán ha szereted mondjuk a Fortresst, fasza kis soron kívüli ajándékként tekinthetsz a Cauterize-ra.

És hogy mivel jobb ez a lemez az All I Wasnál? Nagyon egyszerű a válasz: erősebbek a dalok. Mark vélhetően sosem vallaná be, de legutóbb szerintem simán elsütött olyan témákat is Tremonti név alatt, amelyek az Alter Bridge lemezeire ilyen vagy olyan okokból nem fértek fel, és ez bizony hallatszott is a végeredményen. Nos, enyhe másodrendűségi érzésekről itt már szerencsére szó sincs, tényleg roppant komoly és önmagát végig hallgattató, üresjáratokat nem igazán rejtő album készült a gitáros és társai műhelyében. Az persze továbbra is hallatszik, hogy Tremonti az Alter Bridge soraiban sem pusztán egy gitáros, hanem az egyszemélyes zenei vezérürü, aki még az énekdallamok kialakításába is elég alaposan beleszól – bizonyos dallamoknál az ember szinte hallja a fülében ugyanezeket a melódiákat Myles Kennedy összekeverhetetlen orgánumával. Már legutóbb is írtam, hogy Mark baromi jól énekel, de ezen a téren is mutatkozik előrelépés, karakteresebbek, markánsabbak a dallamok, és kábé jobban is bánik a torkával, mint sok főállású énekes. Annyira persze nem egyéni és azonnal felismerhető ez a hang, mint Mylesé, de kétségtelenül kellemes és hiteles az előadásmód, átjön belőle, hogy gazdájának minden porcikájából árad a zene.

A Cauterize a kiváló dallamok ellenére is minden kétséget kizáróan Mark karrierjének eddigi legsúlyosabb, legmarconább megközelítésű lemeze. Azt akár még meglepetésnek is nyugodtan merem nevezni, hogy a főhős a klasszikus hard rockos és poszt-grunge-os felépítményre ezúttal nemcsak a klasszikus Metallicát, Testamentet idéző thrashes riffeket, illetve egy körrel modernebb, panterásan szaggatott groove-témákat pakolt, hanem néhol konkrétan black metalos átvezetések, színesítő gitármotívumok is felbukkannak a dalokban. Mindjárt a nyitó Radical Change-ben is találkozunk egy ilyennel, de például a metallicás kezdésű, refrénben is roppant erős Am Yourselfben is ott figyel egy szimpla, de egyértelmű extrém metalos riff. Ezek nyilván nem forradalmi dolgok, ám Tremontinál sosem jelentek meg ennyire kézzelfogható formában, szóval jól színesítik az összképet. De azért senki se számítson valami piramisszegecseket köpő, éjfeketébe öltözött, szimatszatyros metallemezre, hiszen mint mondtam, Mark stílusa nagyon jellegzetes. Vagyis a rá olyannyira jellemző érzelemgazdag, adott esetben lírai fogalmazásmód – ha úgy tetszik, jó értelemben vett szentimentalizmus – is kellő teret kap a nótákban: ezt az iskolát képviseli például a Dark Trip, a Fall Again, a Sympathy vagy a záró, epikus érzetű Providence.

Miközben az All I Wast szimplán csak jól hallgatható, de nem különösebben jelentőségteljes lemeznek tartottam néhány kiugró pillanattal, a Cauterize minden tekintetben előrelépést jelent az első anyaghoz képest. Nem mondom, hogy felveszi a versenyt a Fortress-szel, amely számomra egyértelműen Mark egész eddigi pályafutásának legjobb albuma volt, de a legpofásabb itt szereplő számok Myles énekével még a 2013-as előzmények fényében is simán felkerülhettek volna a következő Alter Bridge-re, és ez szerintem mindent elárul a színvonalról. Ideális lemezhossz, brutálisan tömény, zúzós hangzás (Elvis Baskette, kell még mondanom bármit is?), remekül megformált, finoman meghangszerelt dalok, elsőrangú gitárjáték – Mark Tremonti bizony tényleg ritka kincs a mai színtéren. Szükség lenne még néhány hasonló kaliberű figurára, és máris sokkal jobban festene a metal világa...