Shock!

Az ausztrál Twelve Foot Ninja finoman szólva szépen átcsúszott a radarom alatt, még úgy is, hogy a 2016-os lemezükről Zolikánk megemlékezett, és így utólag visszaolvasva be is ugrott, hogy akkor meghallgattam párszor, tetszett, aztán el is felejtettem az egészet. Nem kukáztam, csak simán „eltűntek a fájlok a szemem elől” – ami fizikai formában nincs az orrom előtt, azt hajlamos vagyok elfelejteni, ez van, old school maradtam. Aztán úgy alakult, hogy tavaly egy (ex-)kollégám elkezdett nyaggatni a zenekarral, megnéztem a lemezelőzetes klipeket, és hirtelen kíváncsi lettem. Amikor pedig megjelent a lemezt, szanaszét hallgattam, és ez az állapot még mindig tart: ilyen izgalmas, régi elemekből újszerű fura, bolondos, komoly, a standardokon bőven túlmutató, az értelmetlen katyvaszt elkerülő dalokká formált egyveleget rég hallottam.

A korábbi lemezkritika második bekezdését akár ismételhetném is, a hatások elképesztően nyilvánvalóak, mégsem érzed azt, hogy valami fura, hibrid, kattant másolatot kapsz. A Twelve Foot Ninja bája, hogy elegánsan tolják az orrod elé a másoktól eredeztethető hangokat, témákat, és mivel annyira sokfelől és sokfelé ágazik a zenéjük, így egy pillanatra nem fog eszedbe jutni az, hogy „az eredeti jobb volt”.  A legszebb az egészben, hogy olyan dallamtapadásokat képesek előidézni, amit hetek múlva is dúdolgatni fogsz. Nálam az év egyik befutója dalok tekintetében a Tangled, de említhetném a nyitó Start The Fire-t is, vagy szinte bármit a lemezről.

Egyértelműen a legnagyobb hatásaik egyike a Faith No More, az énektémákban, dallamokban Mike Patton sokszor visszaköszön, de a köntös hozzá a '80-as évek szintizenéitől a modern djentig nagyjából minden, tényleg szinte lehetetlen felsorolni akár azt is, hogy egyetlen dalon belül hányféle íz, hangulat, téma burjánzik szanaszét. És ez a burjánzik szó talán a legmegfelelőbb, mintha felzabálna egy gyorsan, gumiszerűen habzó zenefolyam. Marveles képpel élve olyanok a dalok, mint Hawkeye trükkös nyílvesszői, mindegyik más, van, ami vicces, van, ami simán gyilkos vagy viccesen gyilkos, de mindegyik célba talál (bocs azoktól, akik nem látták a sorozatot). A lényeg: magával ragad majd, ha egyszer belekezdtél (a sorozat is, bocs).

Mint említettem, számtalanszor végighallgattam már a lemezt, de ezt az ismerkedést egyelőre szinte megállás nélkül folytatom, annyi meglepetés, zenei geg rejtőzik még mindig a dalokban, amibe bele kell, és érdemes is belemélyedni. Persze kell hozzá nyitottság, ha rosszul vagy akár a djenttől, akár a diszkótól vagy bármiféle zenei bolondozástól, ne is próbálkozz, nem itt fogsz standard metáldalokat hallani. Amit kapsz, az roppant szórakoztató tíz szám, ami egyszerre fogós, metálos meg laza, dallamos és pimaszul odacsapós. A már említett két dalon kívül kedvencemmé vált még a címadó elektronikametállal támadó Vengeance, a vehemens Culture War, a kaotikus Shock To The System. Jinjer-rajongóknak meg ott van az Over And Out, amiben Tatiana Shmayluk vendégszerepel.

Üröm az örömben, hogy a fő vokalista, Nik Barker tavaly decemberben kilépett a zenekarból, amire stílszerűen csak azt tudom mondani, hogy SAD! Egyelőre kérdéses, hogy megásta-e ezzel a zenekar koporsóját, mivel Barker hangja, dallamai, hangszíne, jelenléte feltűnően nagy részét képviseli a Twelve Foot Ninja különleges egyvelegének. Tényleg elképzelni nem tudom, merre megy tovább így a csapat. A zenekar Facebook-oldalán ment a magyarázkodás két oldalról, kreatív és emberi szempontok ütköztek vélhetően, meg egy csomó minden más is, ami miatt a közös munka nem folytatódhatott tovább. Van ilyen: egy szekeret egyfelé érdemes húzni, nem sokfelé. Mindegy is, mi történt, remélhetőleg jól jönnek ki ebből a változásból, és minden tag megtalálja a maga boldogságát és számítását. Addig is legyünk elégedettek az eddigi lemezeikkel, bátran ajánlom őket a különlegességre vágyóknak.