Shock!

A Saxon és a Deep Purple után, nem annyira meglepő módon Udo bácsi is elkészítette a saját „gyermekkorom legszebb dalai"-típusú válogatását. Persze a kor előrehaladtával sokan megteszik ezt, ma már nem annyira kazettára összemásolva (bár nevetséges módon ez is reneszánszát éli), hanem playlisten, viszont mivel az öreg – fent említett kollégáihoz hasonlóan – folyamatosan stúdióközelben tölti az idejét, fel is énekelte saját verzióit az U.D.O. hangszeresei és pár sessionista segítségével. Nyakam rá, hogy sokan fognak még hasonlóval előrukkolni a jövőben, és ez jól is van így. Helyükön kezelve ezek aranyos kis gyűjtemények, kellően személyesek ahhoz, hogy beavatva, meginvitálva érezzük magunkat és általában feldolgozásként is érdekesek tudnak lenni, ha az adott előadó ügyesen ülteti át őket a saját stílusába.

Nyilván a választott kedvencek között lehet átfedés, a korszakokat tekintve mindenképp, de szerencsére Udo bácsi a Paint It Black kivételével nem tett a lemezre olyan dalt, ami az említett két anyagon is szerepel. Az meg ugye az egyik valaha legtöbbet feldolgozott szám, és érdekes módon így se vált igazán elcsépeltté, talán mert annyira jól alakítható saját képre. Alapvetően tehát pozítív az összkép ezúttal is, de azért a játékidőt kicsit lehetett volna rövidebbre nyesni, 60+ perc azért kicsit sok a jóból és annyira nem is mindegyik újragondolás érdekes. A Uriah Heeptől a Sympathy bár nem egy agyonjátszott sláger, sajnos nem az igazi, és a Scorpi He's A Woman, She's A Manjét is lehagytam volna, de a Led Zep Rock And Rolljának sem annyira áll jól a befeszített udósítás. Ez a szám annyira laza, hogy egyszerűen nem illik hozzá ez a bőrgatyába szorult életérzés. Nem vagyok elájulva a Man On The Silver Mountaintól sem, de ez például nem Udo hibája, mert az eredeti verziót sem csípem különösebben, viszont ahhoz nagyon is hűen és tök jól nyomják.

Ami viszont egészen zseniális, az Tina Turnertől a Nutbush City Limits – na, ilyenekből elhallgatnék kétszer 60 percet is. Frankó a The Sweet Hellraisere is, de természetesen jól sikerült a Priest, a Motörhead és az AC/DC is, meg persze a szellemes klipnek köszönhetően a We Will Rock Youval sem nehéz megbarátkozni, pláne, hogy a sajnálatosan alulértékelt gyors verziónak csinál egy kis reklámot. A Sinatra-féle My Way mint dal pedig az ugyanilyen című, pár évvel ezelőtti saját szerzemény és a dalszöveg miatt is adta magát, amellett persze, hogy lemezcímnek is kiváló. Egyszeri érdekességként jól is működik, de ebből ugyanakkor nem hallgatnék meg kétszer 60 percet.

Ami miatt még érdemes a másik két hasonló cucchoz hasonlítani ezt az albumot: egyáltalán nem azért készült el, mert a kreatív energiák kifogyóban lennének. Ily módon tehát nem egy űrkitöltő, szerződéstől való megszabaduláshoz szükséges, „kínunkban nem tudjuk már, mit csináljunk" alibiszenvedés, hanem tényleg jópofa, szórakoztató és főleg, nagyon is hiteles, szerethető kiadvány.