Shock!

Harminc évvel az America's Least Wanted után bevallottan hobbizenekarként, saját kedvtelésből zenélget az Ugly Kid Joe. Nem akarnak világot váltani, nem diktálnak túl feszes tempót, elvannak, és ahogy néhány éve Budapesten is meggyőződhettünk róla, ez a lelazult tét nélküliség egészen óriási koncerteket eredményez. Viszont a Rad Wings Of Destiny alapján lemezfronton nem biztos, hogy a dalszerzésnek és a stúdiózásnak is van értelme nekifutni ezzel a hozzáállással.

Igen, tudom, magas a labda, hiszen sokan reflexből rávágják majd erre, hogy hol itt az újdonság, az Ugly Kid Joe régen is szar volt. Én azonban abszolút nem értek egyet ezekkel a vélekedésekkel. Whitfield Crane-ék első két lemeze egy szemmel sem rejtett kevesebb kiugróan jó nótát vagy több tölteléket, mint az ugyanazon években a szaksajtóban az őket sárga földig legyalázó ítészek által bő nyállal kényeztetett, kábé-kortárs hajmetálos alakulatok – Firehouse, Slaughter, Steelheart, Trixter és társaik – korabeli anyagai. A Motel California már tényleg rossz volt, de addigra teljesen elfogyott körülöttük a levegő, szóval érthető a dolog. Vagyis távolról sem vagyok a banda ellensége, sőt. Ez az új album viszont ezzel együtt is érthetetlenül töketlen és béna.

Őszintén szólva nem nagyon tudom mire vélni ezt, mert ha nem is perzselte fel a világot, a konkrét visszatérést jelentő, 2015-ös Uglier Than They Used Ta Be egyáltalán nem sikerült rosszul. Úgy tűnt, rejlik bennük annyi patron, amennyi a hasonló hakniüzemmódhoz, a turnés szóróajándékként a merchpultból felmarható aktuális sorlemezek elkészítéséhez kell. De ezt a nézetemet most sajnos revideálnom kell. A Rad Wings Of Destiny leginkább WTF-vonása enervált, álmatag alaptónusa, ami soha nem volt jellemző az Ugly Kid Joe-ra: hiszed vagy sem, a tíz dal között mindössze három (!) ténylegesen hard rockos húzású, valóban a csapat szép éveit idéző szerzemény szerepel. A maradékban tingli-tangli pop/rockot és akusztikus alapú énekelgetősdit kapunk, ami ebben a mennyiségben nagyon gyorsan dögunalomba is fullasztja a műsort.

Pedig a That Ain't Livin'-nel még azzal együtt is rokonszenvesen indul a lemez, hogy valójában ez a dal is csak másodsorban Ugly Kid Joe. A riff, a tempó, a groove, de még a kissé megkopott hangú Whit énektémája is totálisan a Bon Scott-érás AC/DC-t idézi, de olyan szinten, hogy akár tribute-nak is nevezhetjük. Ezzel együtt is működik, a Not Like The Other lagymatag tapsrockja hallatán azonban gyorsan lankadni kezd a figyelem, majd az Everything's Changing című eseménytelen hangulatdalocska alatt teljesen szerte is foszlik. Egyértelmű albumszerkesztési hiba, hogy ezek után a megint lassú, csak a refrénre feléledő Kill The Pain jön, majd a szintén szétfolyós-dalolászós irányt hozó Lola érkezik virágmintás ingben, kezében valami bugyirózsaszín koktéllal, egészen rettenetes, ripacskodó kórusával. És sajnos a folytatásban sem térnek magukhoz, az album második felének java is céltalan, érdektelen lassúzgatással telik, konkrétan nemcsak a hallgató, hanem a zenekar szeme is szinte leragad közben. Ennyi teszetoszáskodás közepette akkor sem lenne esély ismét felvenni a fonalat, ha kiugró nótákról beszélnénk, de sajnos nem ez a helyzet, reménytelenül középszerű darabokról beszélünk. A Dead Friends Play száraz boogie rockjában meg a húzós Failure-ben felélednek ugyan, ezek rendben is vannak, viszont megint inkább AC/DC mindkettő, mintsem Ugly Kid Joe. Jelentkezzen, aki érti ezt...

Elcseszett arányokkal dolgozó, jellegtelen, semmilyen lemez lett tehát a Rad Wings Of Destiny, szó szerint tökéletes muníció mindazoknak, akik ma is előszeretettel köpködik meg a Rusnya Jóska Kölyköt. Annak idején, legjobb pillanataiban ez a banda tökéletes partizenekar volt, vérbeli szombat esti érzésvilággal – nos, ez az album inkább egy dögunalmas, mozdulatlanságában hőgutát kapott szerda délután zenei megtestesülése. Felejtsük is el gyorsan, és inkább jöjjenek megint koncertezni...