Shock!

Már előzetesen is eléggé felcsigázta az érdeklődésemet az Ultraphonix, hiszen a zenekarban két nagy kedvencem, George Lynch gitáros (Dokken, Lynch Mob, KXM) és Corey Glover énekes (Living Colour) egyesítette erőit a Philm kiváló basszusgitárosával, Pancho Tomasellivel, illetve a főleg sessionistaként dolgozó Chris Moore dobossal. A nevek alapján két dolog tűnt biztosnak: hogy skatulyákat, kategóriákat nem tűrő muzsikával rukkolnak majd elő, illetve, hogy a zene nagyon jó lesz. Mondanom sem kell, nem is cáfoltak rá a várakozásaimra. A Korpiklaani- és Powerwolf-tábor persze aligha az Original Human Music hangjaira ébred és alszik majd el a következő időszakban, ha viszont bírod mondjuk a fentebb említett KXM kísérletezős, jammelős, ösztönös, mégis hihetetlenül intelligens megközelítését, nem nagyon találsz az idei felhozatalban ennél izgalmasabb hallgatnivalót.

Érteni vélem, miért kanyarodik vissza Lynch időről időre a Dokkenhez és a különböző, onnan eredeztethető leágazásokhoz, de elég nyilvánvaló: a gitáros fejben és kézben is nagyon-nagyon régen túllépett már azon a típusú dallamos hard rockon. Vagyis aki ma, több mint harminc évvel a Back For The Attack után is kizárólag szikrázó Sunset Strip-riffelésre vágyik tőle, az itt rossz helyen keresgél, mert valóban a KXM a legközelebbi hivatkozási pont George munkásságából, ami az embernek eszébe jut az Ultraphonix hallatán. És ennek nem kizárólag az az oka, hogy itt is egy boszorkányos tehetségű, gospeleken edzett torkú fekete énekes szolgáltatja a dallamokat, hanem a zsigeri, hallhatóan nagyon pikk-pakkra összejammelt megközelítés is rokon. Mint ahogy az is, hogy a spontaneitás ellenére nyoma sincs kapkodásnak, kiforratlanságnak.

Vagyis akár gyorsan tolták össze őket, akár nem, maguk a dalok is nagyon jók, és akárcsak a KXM-nél, itt is egyből az jut eszembe végig, mennyire a kezükben van ezeknek az arcoknak ezernyi különböző stílus, mennyire gördülékenyen, természetesen muzsikálnak együtt. Ehhez a fölényes hangszeres tudáson kívül nyilvánvalóan nagyon komoly érettségre van szükség fejben és lélekben, ilyen zenét kizárólag tapasztalt, sokat látott zenészek képesek alkotni. Egyszerre tartalmas, friss és felnőtt, és persze nagyon virtuóz, de közben cseppet sem magamutogató, amit hallunk: hiába kapja fel az ember minduntalan a fejét úgy Lynch, mint a ritmusszekció elképesztően finom, kiművelt megmozdulásaira, az albumnak egységes íve, hangulata van, az egyes szerzeményeknek pedig önálló arcéle.

Magát a zenét azért nem akarom ízekre cincálni, mert tényleg nem tűr semmiféle skatulyát. Súlyos rockot hallunk, de az album nem valami arcbamászó zúzda, rengeteg lassabb, finomabb pillanat kapott itt helyet bluesos, lebegős hangulatokkal, Corey védjegyszerűen szomorkás dallamaival. De ha George-nak elsül a keze, akkor az ember azért persze egyből megy össze kicsire, és ha megdörrenti a riffeket, azok is úgy szólnak, ahogy kell. Tomaselli és Moore szintén olyan érzéssel játszik, hogy a hallgató térdre borul előttük. A dobos teljesen kiszámíthatatlan, a teret minden pillanatban kitöltő, mégis hihetetlenül húzós, groove-os és fineszes játéka nem áll messze attól a felfogástól, ahogyan mondjuk Ray Luzier is nyomja a KXM-ben, de a basszusgitárost is perverz élvezet hallgatni, annyira intenzíven van jelen – mégis ízlésesen, végig a háttérben marad.

Kedvenc dalokat éppúgy nehéz kiemelnem innen, mint ahogy a két KXM-et is inkább egyvégtében szeretem hallgatni. A kissé King's X-es hangulatokkal nyitó Baptism, a dokkenes riffekkel induló, majd valami egész másba átcsapó Walk Run Crawl, netán a Lynch mesterre olyannyira jellemző, szitárszerű harmóniákkal operáló Counter Culture azért már elsőre is mellbevág, akárcsak a talán legslágeresebb Heart Full Of Rain, a füstös-zsíros Free, vagy a nem evilági jammelésekkel, illetve a pattogós ritmusok és a finom énekdallamok kettősségével kábító Soul Control. Az Ain't Too Late-ben vagy a What You Sayben kicsit a Living Colour is ott kísért, a záró, kifejtős Power Trip pedig többek között arról marad emlékezetes, hogy Corey teljesen kivetkőzik önmagából a végére.

Mint mondtam, nem mindenki fog rákattanni erre a muzsikára, ahhoz túlságosan sokszínű, túlságosan bekategorizálhatatlan, túlságosan kilóg mindenhonnan. Ha viszont pont valami különlegesre vágynál a dögunalmas kaptafalemezek tengerében, tényleg ne hagyd ki, mert a dolog zeneisége, tisztasága egyszerűen lenyűgöző. És ugyan vacilláltam kicsit a pontszámon, de azt hiszem, ez az az eset, amikor inkább megelőlegezem a tízest, mert könnyen lehet, hogy három hónap múlva már bánnám, ha nem így tennék. 2018 egyik legjobb albuma számomra az Original Human Music, ez nem is kérdéses.