Shock!

Nemrég azt olvastam valahol, hogy az Unearth a metalcore vonal Motörheadje, és az új album fényében száz százalékosan helytállónak érzem a kijelentést. Miközben az előző évtized közepén mindent eluraló hullám többi vezérhajója ma már javarészt más vizeken evez, és dallamosabb, netán hagyományosabb metalos irányba váltott, addig Trevor Phippsék minden szinten megmaradtak az eredeti stílusuknál. Az Unearth amúgy is mindig a sallangmentes bandák sorát gyarapította, és hallhatóan 2011-ben is teljesen otthon érzik magukat azon a vonalon mozogva, amely már a korai időkben is jellemezte őket. Nem tágítják a zenei horizontjukat, nem akarnak mindenáron újszerű megfejtésekkel kísérletezni, viszont a saját stílusukban lemezről lemezre hozzák az elvárható erős dalokat. Ez tényleg motörheades hozzáállás, ami bizonyos bandáknak jól áll, másoknál stagnálásként jön le. Mivel az Unearth amúgy is az egész északkeleti parti vonal leghétköznapibb arcokból álló képviselője, számomra mindmáig abszolút hitelesek tudtak maradni ezzel a zeneileg is teljesen természetes, farmeres-pólós hozzáállással.

Mindez persze azzal is jár, hogy semmi újat nem tudok elmondani a Darkness In The Lightról az előző albumaikhoz képest. Ha nem hallottál még Unearth-öt, egy olyan bandát képzelj el, akiknek a hangzásában ugyanúgy ott figyel az At The Gates-féle svéd melo-death vonal, mint a Slayer vagy a Pantera, vérszomjas dinamikájukban azonban ma is érezni a hardcore-os gyökereket. És ami a legfontosabb, baromi jó dalszerzők.

Az előző The March lemezt nem fogadta éppen nagy üdvrivalgás, pedig teljesen rendben volt. Csak éppen pont akkorra futott ki a bandát felhozó hullám, ők meg elég nyilvánvalóvá tették, hogy ettől függetlenül sem kívánnak frissíteni a recepten. Most is maradtak a kaptafánál, azonban színesebbek, fogósabbak, kerekebbek a dalok, mint legutóbb. Legjobbjukat, a 2004-es The Oncoming Stormot ezúttal sem voltak képesek felülmúlni, ám még mindig röhögve sokkal jobbak az olyan, már náluk később érkezett csapatoknál, mint például a mindenfelé agyonhájpolt Suicide Silence. Miközben a The Black Crownon az atomhangzáson és a céltalan brutalizáláson kívül kevés igazán tartalmas ötlet hallható, addig az Unearth-nek megint sikerült egy teljes lemezt telepakolnia jól megformált, ízlésesen kidolgozott dalokkal. Lehet, hogy mindehhez csak a megszokott paneleiket használták fel, de a végeredmény akkor is hallgattatja magát.

Trevorék leginkább a fejlecsavarós, egyszerre thrashesen húzós és panterásan groove-os agresszív döngetésekhez vonzódnak, és a vérükben is van az ilyesmi, vagyis senkit sem lephet meg, hogy a Darkness In The Light is elsősorban ezen a mezsgyén mozog. A Watch It Burn, Shadows In The Light, Arise The War Cry, Coming Of The Dark típusú hagyományos Unearth nóták mellett azonban most is akadnak hangulatosabb, a zúzást jól oldó megoldások, betétek vagy akár komplett tételek is. Mindenképpen ilyen például az elhagyatott zongorapittyegést a szokásos üvöltő-kalapáló brutalizálással összeeresztő rövid, ám annál jelentőségteljesebb Equinox, de egyébként is több ezúttal a tiszta dallam, a fülbe beülő gitárharmónia, mint például legutóbb. És mindezt úgy sikerült keresztülvinni, hogy közben a lemez hallatán összességében az embernek eszébe sem jutna azt mondani: no lám, már az Unearth is melodikusabb irányokban tapogatózik. Ilyesmiről szó sincs.

A Killswitch Engage-ből beugrott Justin Foley dobossal és Adam Dutkiewicz producerkedésével készített Darkness In The Light talán legfogósabb darabja a megarefrénnel ellátott Last Wish, de emellett is szép számmal akadnak az albumon leendő koncertfavoritok. Mindig is nagyon bírtam bennük azt a finoman jelenlévő sludge-os érzésvilágot, ami a kezdetek óta sajátjuk, és a göteborgi – vagy akár maidenesnek is nevezhető – ikergitárok, tika-tikás thrashelések, szaggatott kiállások mellett szerencsére most sem spóroltak a New Orleans-i beütésű témákkal (hallgasd csak meg az Eyes Of Black középrészében előrántott gyilkos, Down-ízű riffet!). Trevor bevérzett szemű üvöltéseit pedig remekül ellensúlyozzák Ken Susi gitáros dallamos témái, amik ugyan nem kelhetnek versenyre Howard Jones vagy Jesse Leech nagyívű megoldásaival, de egyszerűségükben is hatásosak, stimulálják az agy melódiaközpontjait. Muszáj dicsérnem a míves, ízes, szépen kidolgozott gitárszólókat is, ezen a téren megint sikerült egyet előrelépniük.

Nem tárulnak fel előttünk az Unearth eddig ismeretlen arcai a Darkness In The Lighton, de a banda megint veszett jó dalokat írt. Én a magam részéről nem tudom őket nem szeretni.