Shock!

A The Oncoming Storm és a III: In The Eyes Of Fire idején óriási kedvencem volt az Unearth, aztán beálltak nálam a mindig kicsit hasonló recept alapján főző csapatok sorába: szívesen meghallgatom az új lemezeiket, de hosszabb távon már nem ragadnak be a lejátszási listáimba, és kicsit össze is folynak. Érdekes, hogy ennyi idő után most épp az egyik alapító, Ken Susi gitáros távozása után, négyesben elkészített The Wretched; The Ruinousnél érzek fordulatot. A zene veleje persze most sem változott, dalok tekintetében azonban a nullás évtized második fele óta nem tettek le az asztalra ennyire izmos dolgozatot Trevor Phippsék.

Lehetséges magyarázatom erre a pozitív fejleményre, hogy megfogyatkozva, Susi nélkül a zenekar alighanem magának is bizonyítani akarta létjogosultságát. A felvételek óta egyébként még egy változás történt a felállásban, hiszen ismét a fedélzeten üdvözölhetjük a fentebb említett fénykor ütősét, Mike Justiant, akit már annak idején is a korabeli metalcore-mezőny egyik legvadállatabb dobosának tartottam. Bár nem mintha Nick Pierce-szel bármi gond lenne, mert ezen az anyagon ő is hihetetlen erőt, húzást visz a témákba. Mindenesetre Peter Layman gitáros leigazolásával ismét teljes a felállás, szóval felfrissített tagsággal, egy ilyen bivaly anyaggal a tarsolyában nekem most eléggé megállíthatatlannak tűnik az Unearth.

Pedig felütésre amúgy papírformaszerűen indul a lemez az arcletépős címadóval. Aztán már a mézédes gitárokkal alákent refrénre felkapod a fejedet, majd beérkezik Buz McGrath rövid, de annál hősiesebb szólója, és legkésőbb a dal végén bedobott, tényleg meglepő, már-már katartikus „nooo heeeeeroes..." blokknál azon kapod magad, hogy bekapcsolt valamit odabent a zene, amit az utolsó néhány Unearth-lemez nem igazán volt képes aktivizálni. Ezzel a tulajdonsággal pedig szerencsére több nóta is rendelkezik ebből az eresztésből. Mindjárt másodikként a szinte gregoriános hatású dallamokkal indító Mother Betrayalt említeném, ami szintén teljesen atipikus megoldás a csapattól, de a dal nyíltan black metalos, disszonáns áthallásai is maximálisan ülnek. A brutalitása mellett is megadallamos, óriási szólóval megkoronázott Call Of Existence is simán feliratkozhat a banda fix koncertslágerei közé, és a záró, himnikus gitárharmóniákkal operáló, elképesztően fogós Theater Of War is óriási.

Az említett kísérletezősebb csúcspontok mellett a tipikusabb Unearth-zúzdák is odavernek, az ismét szólóban erős Cremation Of The Livingre, az ultrasúlyos, hisztérikus Eradicatorre, a szinte éneklő gitárokkal operáló Invictusra, a hardcore-osan elüvöltözött refrénű, de már-már rockos húzású Broken Arrow-ra aligha mond majd nemet, aki valaha is hallgatta ezt a csapatot. Mint a fentiekből is kiviláglik, egyedüli gitárosként Buz baromira odatette magát, szólófronton még azt is megkockáztatom, hogy minden korábbi munkájukon túlmutat a végeredmény. De ugyanígy hallhatóan Trevor is igyekezett minél változatosabban megszólalni az egyes dalokban, és érdekes énekmegoldások sokaságával feldobni a témákat,. Az ő erőfeszítéseit is siker koronázta.

Ennyi év után nyilván az Unearth sem fog már világot váltani, de mint jelen példa is mutatja, egy ilyen szétjátszott stílusban is simán lehet még végig élvezetes, jó dalokkal teli lemezeket letenni az asztalra. Nekem 2006 óta semmi sem tetszett tőlük ennyire, az pedig azért nem tegnap volt.