Az Unruly Child 18 évvel ezelőtti debütálását ma is könnyes szemmel emlegeti minden AOR rajongó. A Mark Free énekes (azelőtt King Kobra, Signal), Bruce Gowdy gitáros és Jay Schellen dobos (Hurricane) fémjelezte csapat a műfaj klasszikus sablonjait variálta, de mégis volt a zenében valami olyan frissesség és extra dinamika, ami kiemelte őket az akkortájt már igencsak leszállóágban lévő dallamos mezőnyből.
És hát nem utolsósorban baromi jó dalokat írtak, a Who Cries Now, a Tunnel Of Love vagy a When Love Is Gone tényleg a műfaj csúcsalkotásai közé tartoznak. Sajnos ekkor már késő volt: habár előzőleg több mint 200 ezer dollárt költhettek csak a lemezfelvételre, a Seattle felől fújó szelek közepette még a tőkeerős Interscope sem volt képes befuttatni őket, így aztán a sztori gyorsan befejeződött, a banda pedig szétszéledt. Mark nem sokkal ezt követően nővé operáltatta magát, és Marcie néven adott ki egy Tormented című lemezt, hogy aztán végleg eltűnjön a színről. Schellen és Gowdy még csinált egy-egy albumot Unruly Child néven, melyek közül különösen a Kelly Hansennel felénekeltetett '98-as Waiting For The Sun sikerült izmosra, de a debüt színvonalát azért nem ostromolta. A Philip Bardowell-lel a mikrofonnál rögzített '03-as UCIII meg pláne nem.
Hét teljes év szünet után most megint itt az Unruly Child, a dolog érdekessége pedig annyi, hogy ezúttal nem két régi arc futott neki a nagy távnak további bérzenészekkel kiegészülve, hanem a komplett '92-es felállás. Igen, jól olvasod, komplett, tehát Mark, pontosabban Marcie Free is itt van másfél évtizednyi civil életet követően. És ha nagyon őszinte akarok lenni, az első klip és a fotók tanúsága alapján még csak nem is néz ki annyival borzalmasabban, mint mondjuk Bruce Gowdy... Ami a hangját illeti, néha, főleg a rekesztősebb részeknél felfedezni vélek némi enyhe differenciát a korábbi dolgaihoz képest, de nem vagyok benne biztos, hogy ez akkor is így lenne, ha nem tudnám, amit tudok. Fogalmam sincs, mennyire kavar be egy ilyen nemváltó műtét a hangnak, és őszintén szólva nem is szeretném tudni, szóval inkább maradjunk annyiban, hogy Mark / Marcie hangszíne nővé operálva is jellegzetes maradt, és azok az áradó, hajlékony dallamok is egészen olyanok, mint a fénykorban.
Maga a zene is hasonlít a '92-esre, ami nyilván nem véletlen, hiszen az új albumot legfeljebb az a maroknyi fanatikus AOR-ista fogja felzabálni, akiknek köszöhetően a Frontiers működni tud. Talán egy kicsit Schellenék is meglassultak, még simábbak lettek a korai időkhöz képest, de egyrészt ötven körüli arcokról van szó, másrészt az Unruly Child régen sem tört a Deicide babérjaira. Ez itt békebeli dallamrock, benne mindennel, ami miatt a műfajt adult orientatednek hívják: könnyed, világos tempók, simogató gitár- és billentyűszólamok, finom vokálokkal alázengetett refrének, vagyis amolyan lazulós, autóvezetős háttérzene. Igényes, jól hallgatható, akad benne egy sor fogós dallam, sőt, még kiugró dalok is előfordulnak (When We Were Young, When Worlds Collide, Neverland), de ezek sem fociznak egy ligában az első lemez szerzeményeivel. Még akkor sem, ha mindenütt a debüt igazi folytatásaként harangozzák be a Worlds Collide-ot. Persze azok az idők már elmúltak, és akár fáj, akár nem, ezen a vonalon manapság egyébként is ritkán születnek igazán kiemelkedő albumok. Vagyis talán eleve hibás kiindulópont is azt remélni, hogy bármi is megközelítheti majd a melodikus vonal fénykorában született remekműveket.
Simán vállalható anyagot csinált a visszatérő Unruly Child, szóval amennyiben szereted az ilyesmit, nyugodtan hallgasd meg. Világrengetésről azonban nincs szó, és eszembe sem jutna ezt betenni az egyes lemezük – vagy ha már Free-ről van szó, a '89-es Signal album – helyett, ahol gyakorlatilag minden egyes daltól libabőrös a karom a mai napig, ha hallgatom.
