Shock!

Már-már közhelyszámba menő tételmondat, de igaz: az Appetite For Destruction utáni években talán a Vain volt az egyetlen glam/sleaze/rock'n'roll alakulat, amely az 1989-es No Respect lemezzel olyasmit tett le az asztalra, ami megközelítette a Guns N' Roses bemutatkozó albumának erejét és hitelességét. A csapat a papírformával ellentétben nem a Sunset Stripről, hanem a hajmetal-világ központjától nagyjából 560 kilométerre északról, San Franciscóból érkezett, és tökösségükről mindent elárul, hogy a főnök Davy Vain még dallamos zenéje ellenére is a helyi thrasherek elismert cimborája volt, sőt, az első két Death Angel albumon producerként is melózott.

A No Respect mai füllel is simán az egész stadionrock-korszak egyik legjobb albuma, olyan mestermű, ami előbb-utóbb mindenképpen a Klasszikushock rovatban fog kikötni, így különösebben nem is fárasztanálak most a méltatásával. Nagyszerűsége ellenére ugyanakkor a béna Island kiadó nem volt képes kiaknázni a csapatban rejlő lehetőségeket, és a második albumot, a teljes egészében leszállított All Those Strangerst már ki sem merték adni a grunge robbanás után. Teljesen hivatalosan az album csak pár éve kerülhetett a boltokba, bár ilyen-olyan kalózverziókban természetesen fellelhető volt. E kellemes alapozás után nem csoda, hogy az illúzióit vesztett, zeneipar által kőkeményen megszívatott Davy a saját banda helyett inkább Steven Adlerrel flörtölt egy sort a Roadcrew nevű projektben, de végül sajnos ebből sem lett semmi. Szakaszosan ugyan azóta is folyamatosan létezik a Vain (elsősorban a hűséges japán rajongóknak köszönhetően), de a dolog underground jellegéről mindent elárul, hogy a mostani lemezt rögzítő amerikai turnéfelállás például eltér az európai összeállítástól, mert így gazdaságosabb...

A zenekar legutóbbi anyaga, az On The Line hat éve jelent meg, így épp itt volt az ideje a folytatásnak, és noha elődje is kellemes hallgatnivaló volt, az Enough Rope már-már megdöbbentően jól sikerült. Szó se róla, Davy pszichedelikusabb, nyugisabb zenekari- és szólócuccait is kedvelem, ez a lemez azonban olyan szinten repít vissza a Vain fénykorába, hogy arra szerintem már senki sem számított ettől a bőven negyvenes korban lévő, de továbbra is megrögzötten szexmániás csajmágnestől. Mindez persze nem véletlen: Davy az anyag egy részét eleve teljes egészében a klasszikus No Respect / All Those Strangers felállással rögzítette, vagyis az On The Line-nal szemben ezúttal már nemcsak Jamie Scott és Danny West gitárosok, illetve Ashley Mitchell basszer járultak hozzá az anyaghoz, hanem még Tommy Rickard dobost is sikerült visszaédesgetniük egy rövid időre. Igaz, ő azóta már nincs a fedélzeten, így a lemezen bizonyos dalokban az egyébként '94 óta vainista Louie Senor is hallható. Ha pedig mindez nem lenne elég, a Roadcrew sztorit sem véletlenül említettem a bevezetőben, három nótát ugyanis abból a projektből emeltek át ide. E tények ismeretében pedig már nem is olyan meglepő, hogy az album a leggyönyörűbb Vain hagyományoknak megfelelően szakít.

Ha nem ismered a bandát, egy olyan egyéni megszólalású, ördögien ragadós dallamokkal operáló hard rock csapatot képzelj el, amely nemcsak szövegvilágát tekintve számít erotikusan túlfűtöttnek, de a zenéjük minden egyes hangját is áthatja a szexualitás. Davy nyávogós hangja persze ezt leszámítva is eleve ad nekik egyfajta elszállós jelleget, ami 1989-ben is teljesen egyénivé varázsolta a bandát, és voltaképpen ma sem hasonlítanak senki másra. Legközelebb talán még a seattle-i Mother Love Bone állt hozzájuk, de Andy Woodék kesernyésebb hangvételével szemben a Vainnél mindig is inkább a felelőtlen partizás és a csajozás álltak a középpontban. És mint mondtam, az Enough Rope hamisítatlan Vain anyag Scott és West jellegzetesen nyifogó gitárjaival, nagy rockriffjeivel, a főnök összekeverhetetlen hangjával, és elsősorban hatalmas nótákkal, amiket hetekig dúdolhatsz oda-vissza. Még csak tölteléket sem igazán hallok ebben az eresztésben, igazából elejétől végéig magas a színvonal. Muszáj megjegyeznem, hogy a három Roadcrew téma, a himnikus, hatalmas No Respect feelinget rejtő Cindy, a minden túlzás nélkül zseniális címadó himnusz és a tempós záró rock'n'roll Worship You simán ott vannak a csúcsnóták között, de hát jó húsz év távlatából már totálisan értelmetlen azon sajnálkozni, hogy annak idején kútba esett a reményteljes formáció. Pláne, hogy azért nem ezek a témák viszik a hátukon az anyagot, a Greener, a Triple X vagy a Hot Stage Lights ugyanis közel ennyire ütősek, nem is beszélve a Treasure Girl balladáról, ami egy normális világban ma is simán hatalmas sláger lehetne. És ugyan a 2009-es Delany lemezen már megjelent, tehát frissnek nem nevezhető, a The Distance Of Love is maximális elismerést érdemel. Ez a ködös, sajátos hangulatú fél-líra száz százalékosan igazolja, mitől is akkora istenáldotta dalszerző tehetség a banda agya.

Mivel Davy Vain ma is keresett stúdiós szakember – még olyan elsőligás sztárokkal is dolgozott, mint például Christina Aguilera –, a lemez perfekt módon szól, vagyis szerencsére nyoma sincs rajta a napjaink kiskiadós dallamos rocklemezeire jellemző low-budget fapadosságnak. Nem olyan modern atomhangzást kell elképzelni, mint mondjuk a tavalyi Rattnél, de nemcsak hagyományőrző, hanem szép, tiszta, arányos és erőteljes is a megszólalás. Zeneileg pedig tényleg nem csúszott hiba a számításokba, ezen a sleaze-es vonalon bizony minden kétséget kizáróan az Enough Rope az év legjobb albuma.