Shock!

Lengyel prog – az rossz egyszerűen nem lehet. És ha lengyel meg progresszív, akkor első körben remélhetőleg mindenkinek beugrik a zseniális Riverside és a feltörekvő Indukti. Meg talán lassan majd a Votum is. A gyökerek valahol ugyanazok (Porcupine Tree, Pink Floyd, Opeth), a végeredmény mégis picit mindig más.

A Votum lassan kinyíló zenét játszik, ám már az első dalnál világossá válik, hogy ebben a merengős neoprog zenében az érzelmeknek is jelentős szerepet adtak. Lehet álmodozni, így inkább az Opeth rajongók számára lehet érdekes a Votum, bár a második dallal rögtön rá is cáfolnak erre, sutba dobták az össze rózsaszín felhőt és bekeményítettek riffek terén, de épphogy csak pár másodpercig. Itt döbbenhetsz rá szépen, hogy Maciej Kosinski kifejező, bársonyos hangja mennyire magával ragadja a figyelmet. Komolyan nem értem, hogy itthon ebben a műfajban mostanában miért csak egy épkézláb zenekar léteik (Dreyelands), míg a lengyeleknél totális a tobzódás ebben a műfajban (is, mert ahogy mostanában eljutott pár anyag hozzánk, nemcsak progresszív metalban jók).

Igazából az ötödik dalnál (Stranger Than Fiction) jön a következő álmot elűző riff, addig a masszív merengés, hömpölygés és andalgás uralkodik – aki erre fogékony, szeretni fogja, én néha egy picit azért soknak éreztem. A helyenként felbukkanó jazzes betétek kifejezetten izgalmasabbá teszik a zenét, ha kívánságműsor lenne, több hasonló elkalandozást kérnék a jövőben. Pont ezért is az utolsó (és leghosszabb) dal tetszett a legjobban, a December 20th, ráadásul a végére az Élet is a zenébe költözött.

A Votum hangulatzene, nem is könnyű a barátkozás a hosszabb dalok miatt (két hat perc fölötti és két kilenc perces), de ha szánsz rá időt, eljön a pillanat, amikor elkap és jólesik bármikor. Az Indukti számomra izgalmasabb, maradandóbb, a Votum egyelőre az a fajta, amit teljesen jó hallgatni, magával ragad, de képtelenség utána bármit is felidézni belőle, mindamellett az igényes zenehallgatók számára ajánlott.