Az ausztrál Voyager nálam abba a kategóriába esik, akiket hallgatva mindig az jut eszembe: miért nem hallgatom őket többet? Kicsit valahogy így vagyok a tavalyi év derekán megjelent Fearless In Love-val is, mint ahogy így voltam az egy körrel korábbi, 2019-es Colours In The Sunnal meg a 2017-es Ghost Mile-lal is. Akkoriban azok is sokat pörögtek, aztán kicsit elfeledkeztem róluk, és az új anyag is erre a sorsra jutott – még szerencse, hogy az év eleji restanciapótlásnál megfelelőbb alkalom nem is kínálkozhat az efféle anyagok leporolásához. Ha esetleg te is ebben a cipőben jársz, netán nem ismered őket, csakis ajánlani tudom a perthi csapat nyolcadik nagylemezét.
Annál is inkább, mert meglehetősen sűrű egy-másfél év áll a Voyager mögött. Először is ugye ott volt az eurovíziós szereplésük a lemez Promise dalával, ami eddigi legkomolyabb listás és kereskedelmi sikereiket hozta nekik – negyedszázados zenekaroknál ez azért nem olyan gyakori ennyi idő után –, utána azonban megjárták a poklokat is, hiszen a főnök Danny Estrin énekes/billentyűsnél rákot diagnosztizáltak. Emiatt a Budapestet is érintő európai turnét is törölni kellett, de szerencsére úgy fest, Dannynél jól alakulnak a dolgok, így idén október 8-án, kerek egy év csúszással mégis lesz hazai fellépés.
Ami a Fearless In Love-ot illeti, összességében mindenképpen ez az ausztrálok eddigi legkönnyebben emészthető albuma – jellegénél fogva nem félek a „legpoposabb" jelző használatától sem, és ezt jelen esetben kéretik a szó minden értelmében venni. A Voyager persze a maga módján mindig is fogós zenét gyártott, de mostanra tisztultak le tényleg gyakorlatilag bárki által foghatóra a dalszerkezeteik, másfelől tényleg több a vastag gitárok közé applikált, konkrétan popos zenei megoldás, mint bármikor korábban. Semmiképpen sem nevezném ezt váltásnak, inkább csak kiteljesedtek a Colours In The Sun tendenciái, az ottani vonal nyílegyenes továbbvitele ez a lemez egy bizonyos irányba. Bizonyára vannak, akiknek sok ez így, ebben a formában, de én a magam részéről abszolút nem vagyok a fogósság meg a slágeresség ellensége, főleg, hogy a zenei igényesség közben jottányi csorbát sem szenvedett náluk.
A Fearless In Love ennek megfelelően kerek, tökéletesen lecsiszolt pop metal album a 21. század második évtizedére. Benne vannak a banda korai érájának stílusjegyei, de mostanra tényleg mindent az áramvonalas, letisztult dalok kiszolgálásának szentelnek, gyakorlatilag egy deka felesleges zsír sincs a témákon. Felszínesen hallgatva szimpla elemekből építkeznek, de az ilyen rafinált, agyba ragadó számok mélyén természetesen mindig sokkal több rejtezik, mint amit elsőre, a könnyedén utándudorászott refrének hallatán felkapsz belőlük. Itt sincs ez másképp. Vagyis az ábra akkor teljes, ha hozzáteszem: ezt a 21. századi pop metalt egy olyan csapat nyomja, akiknél továbbra is minden pillanatban kézzel fogható a progos háttér.
Mint írtam, ettől még természetesen a Voyager jellegzetesen eurodiszkós hangzású billentyűs témái, illetve Danny szintén összekeverhetetlen, néhol édeskés dallamai sokaknál kiverhetik a biztosítékot. A lemez legpoposabb dalait, a kalapáló ritmusú, irgalmatlanul ragadós Dreamer dancefloor-djentjét vagy az eurovíziós Promise sajátos hangulatú utazását egyértelműen szokni kell, és aki csak és kizárólag a zúzda gitárokra nyitott, annak lehet, hogy ez is kevés lesz a megemésztésükhöz. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy ez egy rengeteg munkát rejtő album. Nálam a fenti két téma is működik, de azért jobban bejönnek az olyan tételek, mint a nyitó The Best Intentions tonnasúlyos riffeléssel, izgalmas ritmusokkal dolgozó dallambombája, az irgalmatlanul fogós, gyilkos gitárokkal teli Prince Of Fire, netán a Make Them Suffer frontembere, Sean Harmanis üvöltéseivel megerősített, Vai-ízű futamokat is felvillantó Ultraviolet. De óriási a könnyedebben induló, majd devintownsendi ultrabombasztba továbbfejlődő Submarine vagy a záró Gren (Fearless In Love) epikus utazása is. És imádom, hogy még utóbbit is sikerül öt és fél perc alatt tartaniuk, pedig rengeteg minden történik benne.
Ha sokféle zenét hallgatsz, és nem térsz ki a hitedből ezek – meg egy csomó minden más – elegyítésétől, szerintem nyert ügyed van ezzel a lemezzel. Több gitárszólót azért így is bőven el tudnék viselni náluk, de ez legyen a legnagyobb bajom.
A Voyager 2024. október 8-án Budapesten, az Analog Music Hallban koncertezik. Részletek itt.
Hozzászólások
Én nagyon szeretem őket, a kedvencem tőlük a The Meaning of I, szerintem ott találták el ideális mértékben az arányokat. De a Fearless In Love is nagyon jó, én imádom Danny hangját, meg hát a dalok is rendben vannak.
Érdemes élőben is megnézni őket, a Vola előtt is nagyot mentek.
Nem mondom azt, hogy a kedvenceim közzé avattam őket, nekem kicsit néha szirupos a zenéjük (Prince of Fire), és riffek terén sem hallok olyan zsenialitást, mint pl. az említett VOLA esetében, de dalok szintjén meg marhára működik a cucc.
A Promise és a Dreamer szintipopja mellett nekem a Twisted még egyértelmű csúcspont, pont azért mert ittt elég sok fasza riffet felvonultatnak (pl. az az oktávpedálos téma a középrészben), plusz a keleties ízű gitárszóló is kurvára ül benne. Ha kiadja, szívesen megnézem majd őket októberben.