Shock!

Aki egyszer Anneke van Giersbergen bűvkörébe került, annak teljesen mindegy, mit énekel, milyen zenei körítéssel, csak énekeljen. Ilyenkor szoktuk volt mondani, hogy ha a telefonkönyvet felénekli, annak is örülünk. Kis túlzással élve ez rám is igaz, noha azért nem minden formációjával tudtam száz százalékosan megbarátkozni, például a The Gentle Storm ANNYIRA nem volt a szívem csücske, az én ízlésemnek túl sok volt benne a folk. Ennek ellenére élőben szenzációsan működött, de hát az élő zene varázsa ugye mindig magával ragadó. Akkori interjúnkban Anneke már említette, hogy lesz egy súlyosabb zenei formában fogalmazó formációja is, és ebből lett a VUUR (azaz, tűz, és mióta van holland-vonal is a családban, azt is tudom, miképp kell autentikusan kiejteni a vuurt meg Anneke vezetéknevét is, kicsit torokhangon hörögve).

Érdekes módon a lemezhez mellékelt PR-szöveg azzal indul, hogy Anneke van Giersbergen örökké a The Gathering énekesnőjeként lesz ismert, pedig már tíz éve szólókarrierbe kezdett. Ugyan tényleg nagyon imádtam a Gatheringet, de ma már eszembe sem jutna róla elsőként azt emlegetni, és nemcsak azért, mert tíz év baromi sok idő, hanem annyiféle izgalmas zenei közegben fordult elő az énekesnő, hogy sokkal inkább Arjen Lucassen vagy Devin Townsend neve ugrik be először, nem feledve a saját szólómunkásságát sem. Mindamellett mégsem lehet véletlen, hogy a korai zenekarát emlegetik, hiszen a VUUR bevallottan egy kicsit azt a világot (is) megidézi, legalábbis ha az álmodozó, hömpölygős témákat, illetve helyenként az énekdallamokat figyeljük. De nincs is ezzel semmi baj.

Be kell vallanom, elsőre nem nyűgözött le a lemez, aztán meghallgattam még párszor, és a jó-jó, de nem túl kiemelkedő kategóriában maradt. Jó hallgatni, de nem érzek igazán kiugró dalokat. Meg hát valljuk be, ha nem Anneke énekelne, a zene önmagában nem tűnne igazán emlékezetesnek. És ez az érzés így is maradt. Elsőre csak a London című számra figyeltem fel, később kiugrott még emellett a Mexico City és az Istanbul is, a többi pillanatnyilag csak részleteiben rokonszenves, mint teljes egészében. Mondjuk azt azért előre borítékolom, hogy a koncerten jobban meg fogom kedvelni a többi dalt is, de egyelőre nem ezt az albumot hallgatom éjjel-nappal, ha értitek, mire gondolok.

A lemez tizenegy dala tizenegy városról szól, az adott helyhez kapcsolódó érzéseit fogalmazta meg Anneke, és inkább középtempóban, kicsit talán túlságosan is középtempóban, pedig tök jól áll neki, ha egy kicsit felpörög a ritmus. Az persze vitán felüli, hogy megint baromi jól énekel, meg tényleg nonstop tudnám hallgatni a hangját, még így is átjön az az elképesztő pozitív, életigenlés, ami árad ebből a pöttöm nőből. A zeneszerzést sem bízta ismeretlen arcokra, néhány segítőtársa a Peripheryből (Mark Holcomb), az Amorphisból (Esa Holopainen) és az Anathemából (Daniel Cardoso) érkezett (persze a VUUR két gitárosán kívül (Jord Otto és Ferry Duijsens), bár bővebb információ híján csupán halvány tippjeim vannak, ki melyik dalban segített.

Az is többször eszembe jutott, hogy Devin és Arjen esetében vélhetően kész énektémákat kapott Anneke, ezért lettek olyan piszkosul fogósak, és ezt hiányolom a saját dalokból: egyelőre még nem nagyon tudnék eldúdolni egy várost sem, miután lepörgött a lemez. Lassan itt az év végi listázás ideje, és ugyan a húszas listára fel fog kerülni (noha idén elég nehezen kaparok össze húsz jó 2017-es lemezt), de az élbolyba sajnos biztosan nem jut majd fel. Igazából kicsit sajnálom a kihagyott ziccert, másrészt meg legalább van mire alapozni egy újabb turnékört, és ugye úgyis ebből élnek az utóbbi pár évben a zenekarok.

A VUUR február 18-án Budapesten koncertezik. Részletek itt.