Shock!

Ki nem állhatom a placebo dolgokat. (Nem a zenekarra gondolok, bár való igaz, hogy azt sem.) Nem iszom szénsavmentes ásványvizet, nem kavargatok koffeinmentes kávét, még a cola lightot is a boltok polcain hagyom. Az alkoholmentes sör meg ugye egyértelmű. És nem szeretem a film nélküli filmzenéket sem.

A Wraith Of The Ropes Ada című albuma ugyan ténylegesen nem filmzene, de akár lehetne az is. A kiadó horror metalnak aposztrofálja a dolgot, csak az a gubanc, hogy én ebben a lemezben alig-alig vélem felfedezni a metalt. A gitárok ugyanis - egy kis képtelen képzavarral élve - teljesen másodhegedűs szerepre kárhoztatva csendülnek fel, nincsenek riffek, igazán dallamok sem, csak hangulatok, hangminták. A dobos pedig itt is japán, hogy a fene enné meg, el kéne már ezt felejteni egy életre mindenkinek. A dobgép ugyanis nem hangszer.

Hogy akkor mi van itt? Szintetizátorhegyek, billentyűs prüntyögések, igazi dalok helyett síri, néhol kicsit misztikus atmoszféra, minderre egy dörmögő, tökig torzított hanggal, ami biztos azt hivatott megjeleníteni, hogy milyen sötét és istentelen zene is ez. Hát, mi tagadás, az. Istentelenül unalmas. Ja, a formáció egyébként E. M. Hearst (Torture Wheel) projectje, amit egy Scarecrow Rottinghouse (gondolom a csávó eredeti neve) nevű fickóval hozott össze. Aki ismeri őket, tapsoljon.

Dalokat kiemelni nincs értelme, hiszen onnantól kezdve, hogy a nyitó Chamber Of The Wraith indusztriális kattyogásai-surrogásai üdvözlik a hallgatót ("All ye, who enter... / Abandon hope / Hear the faded whispers... / Of the Wraith of the Ropes"), egészen a Death Bed-ig mintha egyazon nótafolyam szólna, egyre vontatottabban és fantáziátlanabbul. Avatatlan fül (nekem ehhez a zenéhez kettő ilyenem is van) legalábbis nem nagyon tud különbséget tenni a "dalok" között. Ráadásul valami rosszindulatú gazember azt hazudta az alkotóknak, hogy egy minőségi albumon nem szerepelhet kilenc percnél rövidebb tétel. Ami még magában nem lenne baj, csak sajnos hittek is neki.

Már épp azon gondolkodtam, hogy mi a fenének is mérgezem én magam ezzel a szarral, amikor itt van az új Tool korong, és csak arra vár, hogy ismételten befészkelje magát a CD-lejátszóba, illetve, hogy 1, avagy 2 pontot adjak erre a "mesterműre", amikor felcsendültek a záró Snow Dragon hangjai. Ez pedig úgy ért, mint amikor egy kiadós felhőszakadást követően kisüt a nap, az égen pedig feltűnik az a képződmény, aminek a tövében a mese szerint kincs van. Ez a dal ugyanis nagyon jó, egyfajta éteri szépséget áraszt magából. Persze a fő szerep itt is a szintié, de sokkal szebben szól a dob is (mintha mázsás vércseppek hullanának a fűre), a horror hangulat pedig tovatűnik, inkább megidézik az őrült gyémántot ragyogásra felszólító, és a Hold sötét oldalát feltérképezni kívánó Pink Floydot.

Ráadásul hála az égnek (vagy a Sátán keze lenne a dologban?) instrumentális, így nem kell Scarecrow cimbora 1-2 hangnyi terjedelmű dörmögését hallgatni, ami hosszú távon hihetetlenül zsibbasztó tud ám lenni. Space-es, ambient, önmegvalósító - firkászok ilyen jelzőket szoktak írni a hasonló kompozíciókra, és jobb híján ezt teszem én is. És pont emiatt érzem magam szarul. Mert ha ezt a számot, meg mondjuk a Chamber Of The Wraith-et és a Final Reflectiont kiadták volna egy EP-n, akkor az megérne nekem egy nyolcast is. Így viszont egy jó szám - még inkább, ha záró tétel - nem cipelhet el a hátán egy egész albumot, úgyhogy ez négy. A Hósárkány miatt sajnálom, de ez van.