Shock!

Az idei év első hetében, a semmiből érkezett hozzám információ formájában a YEWO zenekartól életjel, és csupán e kései találkozás az oka, hogy az éves listáról lemaradt a tavalyi keltezésű, a zenekar nevét viselő nagylemez. A többnyire alternatív műfajba besorolt csapat ugyan nem kimondottan a metalheadek rajongását fogja elnyerni, sokkal inkább a '70-es évek hangzásképét kedvelőkét, illetve akik mániákusan keresik a retro hangulatú, eklektikus csapatokat. Akár a pszichedelikus rockzene címkét is rájuk húzhatjuk, de azért ennél árnyaltabb a kép esetükben, ám a most divatos vintage rock jelző is megállja a helyét.

Furamód annyira elsodort a zene, hogy igazából jó ideig nem is mentem utána, kikből áll a zenekar, és mi a háttértörténetük, mert minden ilyen információt totálisan mellékesnek éreztem. A dalok prímán megállják a helyüket és hallgattatják magukat, elsőre és sokadjára is. Olyannyira rákattantam a lemezre év elején, hogy egymás után többször lepörgettem ezt a bő negyven percnyi hangulatkavalkádot – valahogy így érzem pár hét elmúltával is, hogy tán ez a legmegfelelőbb kifejezés a srácok által megfogalmazott és eljátszott szerzeményekre.

A tizenegy dal egységes képet mutat, mégis más arcát kínálja fel szinte mindegyik, kezdve a lendületes, menetelős, koncerthimnusznak készült I Want To Survive című nyitással. Az elsőre fülbemászó szám veled fog maradni, és ez a lendület ki is tart, noha a második (Just Another Dance Song) éles kanyarral nem titkoltan seggrázásra hív: egyértelműen ez a kettő az ultimate húzódaluk. A sejtelmesen misztikus Real Love? után a lírai Tiger andalító hullámaira lebegsz egy ideig, és ez az első négy tétel máris megvilágítja a zenekar aránylag nagymértékben különböző négy oldalát.

A szúrósan, muse-osan induló Pink Cage mesélős szerkezete akkora időutazás a '60-as évek végébe, aminek hallatán máris a bubifrizurámat igazgatom. Az akusztikus, másképp mesélős hangulatú Ghost után a magyar nyelvűm rádiórockos Szétszedi a szél fújja szét a hajamat, hogy máris a '60-asok hippivilágát megidéző Dream vigyen magával tovább. A líraian induló Fireshaper totálisan Woodstock-ízű, ez a korai Stones, kései Beatles világát idéző hangulatkavalkádot a lüktető Pretty Sailor ellenpontozza. A záró, egy szál akusztikus gitáros God Is You számomra kicsit lelóg a lemezről, de levezetésnek akár ez is belefér.

Fura, de halványan sokféle zenekar neve, dallamfoszlánya beugrik a lemez hallgatása közben, mégsem tudtam odabökni hogy áhááá, ezt meg amazt innen és onnan nyúlták, inkább hatásokról lehet beszélni, meg a magukba szívott zenei élmények újrafogalmazásáról. Nagyon nem 2020-as évekből való zene, illetve mindenféle retro-mánia miatt talán mégis, csak már nem ösztönből érkeznek ezek a dalok, hanem sokkal tudatosabb a szerkesztés, mint ahogy annak idején a nagy ősök alkottak. A hangzás okés, noha egyik-másik dal dinamikusabbnak tűnik, de hát három év alatt készült a lemez, gyanítom azt is, hogy nem egyszerre vették fel az egészet, hanem különböző korszakok lenyomatait gyúrták össze, azért is került az a kakukktojásnak számító, magyar nyelvű felvétel az albumra. Amin lehetne még fejleszteni, az a gördülékenyebb angol kiejtés és a még bátrabb énektémák.

Kimondottan ígéretes, izgalmas útra lépett csapat a YEWO, és ezzel a színpadokra való zenével remélhetőleg megtalálja majd a saját közönségét, ha rendeződnek a világ körülményei mindehhez.