A Dream Theater új lemezéről, mint ahogy azt már korábban is megszokhattuk, természetesen megoszlanak a vélemények. Nekem speciel tetszik, de mondjuk én amúgy sem vagyok mérvadó a fanatikusok mellett, hiszen az "mezei" rajongó, aki nem tudja tudományos szemszögből vizsgálni a csapat munkásságát, az tartsa a száját.
Lehetséges persze, hogy a zenészeket és műszaki pályán dolgozókat a békesség kedvéért örökre el kellene tiltani a Dream hallgatásától, mindenesetre a mindenkori "jó-e ma még a DT"-vitába sem pro, sem kontra nem kívánok beszállni. Persze lehet, hogy valamilyen szinten "involválódok" mégis, hiszen a banda első albuma, a When Dream And Day Unite legalább annyira megosztja a rajongótábort, mint újabb műveik. Ez a lemez ugye jóval tradicionálisabb, ha úgy tetszik "hősmetalosabb" zenét tartalmaz, mint a későbbiek (persze a stílus már itt is védjegyszerű); illetve itt még nem LaBrie az énekes, hanem a sok vitát kiváltó Charlie Dominici.
Neki pedig kulcsszerepe van ezen a kiadványon, hiszen itt (ha ez a címből még esetleg valaki számára nem derült volna ki) nem másról van szó, mint a debütalbum 15. születésnapjának ünnepléséről. 2004 tavaszán napra pontosan akkor, amikor a WDADU elindult világhódító útjára, a Dream Train Of Thought turnéja épp Los Angeles-be ért, ennek örömére (természetesen szigorúan a "rendes" koncert után) elnyomták az anyagot teljes egészében, úgy, ahogy annak idején lemezre került. És, ha már nosztalgia, elhívták a jó öreg Charlie-t is vendégszerepelni, külön érdekesség, hogy a régi kolléga nem a lemezes nótákban kap szerepet, hanem a két ráadásban (To Live Forever és Metropolis), amelyek ugyan nem vele lettek ismertek, de még vele készültek anno, sőt (de erről később)... Persze mindenki sokat változott 15 év alatt, de Dominicire rá nem lehet ismerni: míg korábban a Kiss 80-as évekbeli felállás bármely tagja elfogadta volna őt dublőrnek, a jó Charlie ma inkább úgy fest, mint egy New York-i olasz étterem tulajdonosa, akihez a Corleone család jár üzleti vacsorákra. És, mivel nem nagyon lehetett róla az elmúlt másfél évtizedben hallani, könnyen lehet, hogy tényleg egy trattoria-t üzemeltet barátunk, amelynek törzsvendégei nyilván nem sértődtek meg, hogy egy estére ott hagyta őket régi zenésztársai kedvéért.
A WDADU lemezt nyilván minden drímes ismeri, kb. fele-fele arányban szeretik, avagy nem. Ebben a történetben pedig pont Charlie a főszereplő, hiszen legtöbben kizárólag az ő hangja miatt utasítják el az albumot. Hát, az egyszer biztos, hogy teljesen más, mint LaBrie; ugyanakkor pont ezért lehet furcsa mind a 8 nótát James hangjával hallani, főleg azokat, amelyeket gyakorlatilag sosem játszanak (tehát a 7 énekes dalból kb. 5, ha mondjuk a Fortune In Lies-t és a Killing Handet vesszük folyamatosan rendszeresen játszott darabnak, persze ez sem teljesen helytálló). Akárhogy is, James egy kiváló énekes (mondjon bármit a mélyen tisztelt rajongótábor), és ennek megfelelően oldja is meg a feladatot. Nagy titkot persze azzal sem árulok el, ha megemlítem, hogy a többiekről is csak felsőfokban lehet beszélni: iszonyat nagyot zenélnek! És Charlie? Nos, olvastam már olyan véleményt, miszerint ő a koncert gyenge pontja, de ez nem igaz: hangja jellegzetes maradt, és az évek során érettebb, mélyebb, árnyaltabb lett. Teljesítménye teljesen jó, és ne feledjük, ő itt "mindössze" egy különleges vendég. Ehhez képest kimondottan kellemes meglepetést okozott: látszik, hogy nem vette haknira a bulit és ez sokat számít.
Apropó, különleges vendég: ebben a két ráadásban Derek Sherinian is közreműködik és Jens Johansson módjára megdöntött klaviatúráján olyanokat játszik, hogy csoda! A Metropolis-t ki is bővítették egy kis Ruddess-Sherinian párbajjal, mit mondjak, élményszámba megy! És persze az extrák sem gyengék: van egy 70 perces dokumentumfilm, ami nagyrészt Mike Portnoy archívumából került elő, alapját pedig egy 1990-es interjú képezi: nótáról nótára veszik végig a lemezanyagot (beleértve a To Live-ot és a Metropolis-t is!), közben pedig gyakorlatilag újra meghallgathatjuk-nézhetjük a WDADU számait korai koncertverziók segítségével - természetesen Charlie-val a mikrofonnál! Igazi kult csemege ez az összeállítás, külön pikantériája pedig az, hogy az interjú készültekor Dominici már nem volt a csapat tagja - minderre csak a végén kerül fény, de nehéz nem észrevenni a Charlie elköszönésében a keserűséget (valami olyasmit mond, hogy a következő lemezen már valami teljesen más fickó fog énekelni, de azért így meg úgy megmarad a barátság - mi tagadás, sajnáltam a srácot, meglátjuk, új szólólemezével megtalálja-e a helyét)... Ennél sokkal vidámabb húrokat penget az audiokommentár, amelynek egy részér "behind the scenes" verzióban is láthatjuk (ilyet még sose láttam, pedig nem egy, nem két DVD-t megnéztem már).
Azt hiszem, a Dream rajongók vannak olyan jól szituáltak itthon is, hogy beszerezzék ezt a kiadványt, amely egyrészt igazságot szolgáltat a korábban kissé mostohagyermeknek számító WDADU albumnak (és mivel nagyrészt LaBrie énekel rajta, Dominici-antipatizánsoknak is kötelező!); másrészt pedig egy végtelenül igényesen összerakott anyag, amely egyszerűen nem hiányozhat a prog metal rajongók polcáról. Hozzájutni nagyon egyszerű, a kiadó honlapjának betájolásához pár perc internetezés, a megrendeléshez pedig egy hitelkártya szükséges, és hamarosan bárki otthon élvezheti ezt a nagy szavakkal történelminek is nevezhető koncertet és a többi cuccot is - ugyanis, ha már egyszer ott jártál a honlapon, tuti nem csak egy dolgot rendelsz, bőven akad még csemege az Ytsejamnél!
