Shock!

Azt mondják, a koncertalbumok kiemelt jelentősége már réges-rég a múlté, ráadásul már a DVD is elavult formátumnak számít, épp ezért nem is érdemes különösebb elvárásokkal nekiindulni egy-egy ilyen jellegű megjelenésnek. Lehet benne valami, bár én azért még afféle konzervatív zenehallgató vagyok, aki a virtuális valóságon túl szeret fizikailag is birtokolni egy adott kordokumentumot. Úgyhogy bármennyire is poros, öreges szokásnak tűnik ez a YouTube és más egyéb online platformok dominanciáját tekintve, nálam továbbra is alapvető, hogy egy Journey nagyságrendű zenekar új koncertfilmjének a polcomon a helye. Aztán amikor valamilyen oknál fogva ott is ragad pár megtekintést követően, miközben a tizennyolc évvel korábbi hasonló anyagot minden héten a lejátszó környékén találom meg, egy pillanatra elgondolkozom rajta, hogy is van ez...

Tagadhatatlanul voltak prekoncepcióim a friss DVD-megjelenéssel kapcsolatban. Napnál is világosabbá vált, hogy az annak idején, Arnel Pineda meseszerű csatlakozása és a Revelation lemez kapcsán tapasztalható, eufóriába hajló lelkesedést néhány éven belül kőkeményen visszarántották a földre az Eclipse névre hallgató folytatás ehhez mérten harmatos eladásai. Innentől kezdve pedig egyértelműen beállt a csapat amolyan automata üzemmódba, illetve az időközben körülöttük zajló érdemlegesebb események sem feltétlenül a legnemesebb értelemben állították őket reflektorfénybe. Persze itt még a hardcore közönség számára valamelyest szerencsés mentésnek tűnhetett, hogy a zűrös ügyei okán lapátra tett Deen Castronovo helyére a nagy előd, Steve Smith került vissza a dobok mögé, azonban nehéz mindenfajta szkepticizmustól mentesen közelíteni a jelenséghez, amikor egy ilyen sok éve jegelt kooperáció hirtelen feléledni látszik. Egy szó, mint száz: amolyan hakni-gyanúsnak tűnt számomra ez az utóbbi néhány év, mivel azonban az Escape / Frontiers páros nélkül egyetlen AOR-hívő sem élhet (én sem), nem volt kérdés, hogy az említett alapművekre fókuszáló este anyagát hallani kell. Aztán valahogy elfejteni...

Lehetnék méltányosabb, és megpróbálhatnám a patinás múltra való tekintettel némiképp finomítani a látottakat-hallottakat, azonban a kegyes hazugságoktól pontosan amiatt tekintenék el, hogy ezen a kiadványon nem egy huszadrangú csapat, hanem maga a Journey muzsikál. Utóbbi ténynek pedig olyan jelentéstartalmat kellene hordoznia, amelyet ez a DVD sajnos csak nyomokban képes felmutatni. Vagyis akkor vágjunk a közepébe: még nem hallottam ennyire erőtlenül megszólalni ezt a zenekart. És amennyire megmosolyogtatónak képes hatni első blikkre a szakmai bölcsesség, miszerint egy rockzenekar leglényegesebb elemeit „két végpontja", vagyis a frontember és a dobos személye képezi, annyira mély igazságtartalommal bír. Persze ez ebben a formában nem kicsit sarkos megfogalmazás, ellenben ténykérdés, hogy a feszes tempók és a stabil énekesi-frontemberi ténykedés nélkülözhetetlen az igazán gördülékeny show-hoz. Nos, úgy érzem, jelen esetben pontosan ezen a téren merül fel a legtöbb probléma. Steve Smith például a sok évnyi intenzív technikai építkezés eredményeként mára kifejezetten messze került egykori stílusától, ami önmagában még nem volna rossz hír, annak ellenére sem, hogy ez a muzsika nem feltétlenül az általa jelenleg preferált megközelítést igényelné. A sok finomkodás közepette azonban mintha elfelejtené összefogni a zenekart, ennek eredményeként pedig komplett dalok pörögnek le úgy, hogy Smith és a többi muzsikus tempóérzete külön életet él... Számomra időnként szinte fizikai fájdalmakat okoz, amint egy-egy téma valósággal széthullik, és őszintén szólva nem gondoltam rá korábban, hogy egy Journey-szintű professzionális gépezet esetében ilyen fokú triviális hibalehetőségek egyáltalán felmerülhetnek.

Sajnos a felvázolt bizonytalanság Arnel Pineda korábban nem ismert képzettségbeli hiányosságait is felszínre hozza. A frontember pontatlanságait egy bizonyos pontig hajlandó voltam betudni a nem túl koherens alapoknak, azonban amikor a Frontiers album egyik legkülönlegesebb szerzeménye, a Troubled Child kiadványról való lemaradásának okai után kutattam, hirtelenjében átértékelődött bennem a szituáció. Az énekes iránti tiszteletem okán csak annyit jegyeznék meg, hogy a dal eredetileg elhangzott az este folyamán. A többit a fantáziátokra bízom... Emellett sajnos frontemberként sem tűnik karizmatikusabbnak, mint tizenpár évvel ezelőtt, sőt, a kezdeti lelkesedéshez képest jóval enerváltabb az előadásmódja. Az a megoldás pedig, ahogy bizonyos dalokban egy addig nem látható vendégbillentyűs-énekes, Travis Thibodeaux váltja fel a mikrofon mögött, kifejezetten amatőrnek hat. Na nem azért, mintha Travis kvalitásaival bármi gond volna, sőt, énekesként számomra összességében meggyőzőbbet alakít a filippínó kollégánál, ellenben szerepeltetése ezzel a „ciklikus" jelleggel kifejezetten megtöri a show egységét. Érdemes lett volna ezt (is) jobban átgondolniuk...

Bár a hangszeresek kedvtelen színpadi előadásmódját elnézve abban sem vagyok biztos, hogy gondolnak ők még bármit erről a formációról... Őszintén szólva egyedül Neal Schon lélekjelenlétét érzem a produkción. Számomra ezen az estén kizárólag az ő teljesítménye hozza a Journey-hez mérhető profizmust mind a zenei megvalósítást, mind pedig a színpadi jelenlétet tekintve. A többiek inkább csak sodródnak az árral, illetve próbálnak valamiféle előnyt kovácsolni a fent említett hibákból, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ily módon sajnos legyenek bármekkora remekművek is a műsorra tűzött szerzemények, többnyire üres lufiként röppennek el. (Megjegyzem, egyébként sem vagyok feltétlen híve az efféle tematikus koncerteknek.) Értem én, hogy még egy hozzájuk hasonlóan világklasszis zenekarnak sem sikerülhet minden ezer százalékosan, illetve maguk a muzsikusok sem fiatalodnak az évek során (a „tejfelesszájú" Arnel Pineda is túl van már az ötvenen), viszont egy bizonyos szint alá semmiféleképp sem szabadna merészkedni. A helyzet csak kínosabbá válik, ha esetleg viszonyítási alapként előszedjük a már korábban körülírt, még Steve Augerivel készült DVD kiadványt 2001-ből, de akár a tíz évvel ezelőtti manilai bulit is említhetném (dacára annak, hogy Arnel már akkor sem tartozott a legmeggyőzőbb frontemberek közé). Jelentem, én elvégeztem az összehasonlítást, és az általam leszűrt konzekvencia több mint lelombozó...

Nem gondoltam volna, hogy egy Journey-DVD nálam a megvásárlás után néhány nappal a sarokban végzi, a japán koncertfilmnek azonban egyelőre menthetetlenül ez lett a sorsa. Amennyiben netán az Escape és a Frontiers szavak elsőre kecsegtetően hatnának, úgy ki kell ábrándítsalak: jobban jársz, ha meghallgatod a stúdióalbumokat...