Shock!

Most bizonyára sokan gondolják, hogy valamiféle fatális tévedés áldozatai, azonban mindenkit megnyugtathatok: jó helyen jártok! Noha a szóban forgó anyag elkövetői sosem tartoztak szűkebb értelemben a magazin profilját jelentő műfaji kategóriákba, az általuk képviselt nívó stíluspreferenciától függetlenül hasábokért kiált. Azaz utóbbi inkább csak kívánatos állapot lenne, ugyanis hazánkban nem úgy érzékelem, hogy Mark Kingék különösebben izgatnák a firkászok fantáziáját, dacára annak, hogy az elmúlt harmincöt-negyven évben számtalan alapvetés jött ki a kezeik alól. A Level 42 friss DVD-jének elemzése emiatt aztán hiánypótló célt is szolgál.

A zenekar diszkográfiájában kevésbé vagy egyáltalán nem jártasak számára nagyjából a funk, a pop, illetve a fúziós jazz szerencsés találkozásaként tudnám leírni a csapat zenéjét (ezek korszakonként más arányban vegyültek), amelyben a könnyed kikapcsolódásra vágyó zenehallgatótól egészen a legapróbb nüanszokra is érzékeny vájtfülűig mindenki megtalálhatja magának a kapaszkodót. Ennek oka, hogy bár a zenekarban fennállása alatt kizárólag első ligás muzsikusok fordultak meg (rövid ideig Gavin Harrison is!), azonban a fókuszban mindig is a világos, közérthető dalstruktúrák álltak. Bár a legtöbb babért kétségtelenül a '80-as években aratták, és azóta számos átrendeződésen mentek keresztül, a szakmai színvonal és a lelkesedés a '90-es évekbeli átmeneti inaktivitást leszámítva töretlen.

Mint oly sokan a veteránok közül, manapság már ők sem igazán kapkodnak friss dalok írásával, ennek megfelelően legutóbbi „rendes" stúdióalbumuk, a Retroglide ezelőtt tizenhárom évvel ezelőtt jelent meg, és a Sirens címet viselő, elektronikával kokettáló EP-nek is már hat éve. Viszont annál rendszeresebben archiválnak jobbnál jobb élő performanszokat, ráadásul mindezt sajátos megoldásként szerzői kiadásban teszik. Ennek nyilvánvalóan van egy olyan kellemetlen következménye, hogy a boltokban nem futhatunk bele egy-egy friss élő kiadványukba, ugyanakkor az így kiterjesztett alkotói szabadság egynéhány előnnyel is jár. Ez a felvétel példának okáért múlt év októberében készült egy brightoni bulin, vagyis még ropogósan friss, és láss csodát: már egy hónapja hozzáférhető professzionális minőségben!

Bevallom, számomra egy-egy Level 42-koncertcucc megjelenése nagyjából a karácsonnyal egyenértékű eseménynek számít, és ami azt illeti, eddig még egy ilyen jellegű megjelenésben sem kellett csalódnom. A zenekar a szakmaiság egy egészen földöntúli szintjét képviseli, ami valahogy minden egyes megmozdulásukból kiderül anélkül is, hogy egyetlen pillanatig is görcsösen bizonygatniuk kellene a dolgot a hallgatóság felé. Épp ezért most sem igyekeznek trükkök százaival keresni a közönség kegyeit, mert ezek nélkül is egyértelművé válhat már az első hangoktól: itt bizony világklasszis muzsikálás folyik!

A koncertprogramban ezúttal kifejezetten nagy arányban képviseltetik magukat „historizáló" elemek. Kingékre ugyan általánosságban is jellemző, hogy koncertjeiken a kötelezőnek számító mainstream körök mellett rendszeresen elhangzik néhány kuriózum is, itt most talán a szokásosnál is több rég hallott motívum kerül elő. Így például kapásból a műsor elején hallhattam a szívemnek különösen kedves Heathrow című instrumentális őrületet a '82-es debütáló albumról, amelynek kapcsán egyértelműen megállapítottam: az eredeti csapat elpárolgása óta ez a kilenc éve stabilnak mondható felállás került legközelebb a korai hangzásvilághoz. Nem mintha azóta kutyaütő figurák fordultak volna meg náluk, sőt, számomra például a number one-t ezen a téren mindig is az 1991-es Guaranteed album idején összeverbuválódott formáció jelentette. Ezt az érát most sajnálatos módon egyedüliként a Heaven In My Hands idézi fel, amely azonban minden körülmények közt óriási húzást képes adni a repertoárnak, nem véletlenül szerepel szinte minden műsorban az elmúlt harminc évben. (Az innen kölcsönzött vezérmotívum az intróban viszont már kínosan klisészámba megy, tessenek valami újat kitalálni...)

Említettem a jelenlegi felállás retrózás iránti fogékonyságát, ebben azonban ironikus módon az ifjabb tagoknak legalább annyi szerepe van, mint a két őskövületnek. Az utoljára érkezett – gyermekkorában Level 42-rajongó, majd egyszer csak a dob mögé bepottyant – Pete Ray Biggin példának okáért kőkemény funk-groove-jaival teljesen nyilvánvalóan az első lemezek dinamikusabb világát idézi fel. Az már csak hab a tortán, hogy a többiekhez viszonyítottan zsenge kora ellenére valósággal megreformálja a jól ismert dalokat sajátos figuráival. Ez pedig nem kis érdem olyan elődök után, mint a groove-király Phil Gould, avagy a dobos-polihisztor Gary Husband! Ilyen alapozással minden zenésznek könnyebb dolga volna, nem mintha akár a folyamatos slap-figurák mellett, rágózva éneklő Mark King, akár a zenekar érzékenyebb oldalát megjelenítő Mike Lindup különösebb noszogatásra szorulna. (Talán nem mindenki tudja, hogy az úriember eredetileg dobosnak készült, a basszusgitár csak később jött a képbe...) Mindketten remek formát mutatnak, különösképp előbbi kapcsán pironkodik az ember fia, amint a hatvan feletti, meglett úriember lendülete a szakma jelentős részét lesöpri a színről. Amikor pedig még egy kis közös dobos csihi-puhiba is bocsátkozik Pete-tel, egy kicsit utálni is kezdem... Ja, és ha netán azt gondolnád, hogy ez az ösztönös zsenialitás a genetika egyszeri és megismételhetetlen fejezete, akkor nézd csak meg a szólógitáron ténykedő „kisöccsét", Nathant!

Summa summarum, ez a koncertanyag bizony óriási lett... már megint! Hardcore rajongóknak, ínyenc műkedvelőknek és könnyed szórakozásra vágyó laikusoknak egyaránt tudom javasolni a megtekintést. Na meg persze az összes többi fellelhető anyag beszerzését...