Amennyire rajongok a progresszív rock őskövületeiért, annyira érdektelen voltam az utóbbi egynéhány évük iránt. Rendkívül nehezen fogadtam be az állandósult fluktuációt, és a Yes emellett egyre inkább satnyuló színvonalú, érdektelenné váló ténykedését. A zenekar egyik kulcsfigurája, Jon Anderson fiatalabb klónokra váltását pedig egyenesen megbocsáthatatlannak tartottam és tartom mind a mai napig, Benoit David és Jon Davison maximális tisztelete mellett. Ahogy abban sem feltétlenül értek egyet a fedélzeten maradt urakkal, miszerint ennek a történetnek a másik kvázi főszereplő, Chris Squire 2015-ben bekövetkezett sajnálatos halála után is ennyire kiterjedt formában kell folytatódnia. Squire végakarata ide vagy oda, ez így bizony erőteljesen hakni benyomását kelti.
Az „official Yes" ezáltal tehát számomra kikerült a fókuszpontból, sokkal inkább a csapatból furcsa körülmények között elmozdított Jon Anderson tevékenysége foglalkoztatott, amely jóval izgalmasabbnak és nívósabbnak tűnt. Négy évvel ezelőtt például igazán remekül integrálta a Yes patinás progrock-repertoárját a fúziósjazz-muzsikusok közegébe, amikor is a zseniális Jean-Luc Ponty oldalán hangszerelt újra egynéhány közkedvelt szerzeményt csupa virtuóz hangszeres társaságában. (Légyszi, csekkoljátok le Rayford Griffin doboszsenit!) A Roine Stolttal (The Flower Kings, Transatlantic) közös, úgyszintén pozitív fogadtatásnak örvendő anyagot csak azért nem méltatom külön, mert épp ezekben a pillatokban tanulmányozom két év fáziskéséssel... (A firkász is ember.) 2016-tól pedig még egy ennél is grandiózusabb koncepció lépett a megvalósítás útjára, a Yes featuring Jon Anderson, Trevor Rabin and Rick Wakeman. „Na, kezdődik..." – futott át agyamon elsőre a hír hallatán.
A Yes = két párhuzamos projekt állapot ugyanis már a '80-as évek végén is létrejött (sőt, a csapat nevének használatával még ennél is régebben trükköznek), és ez ugyebár leginkább csak kaotikus történeteket, illetve rossz emlékeket hagyott maga után a muzsikusokban. Kombinált működés, kenyértörés, reunion, újabb kenyértörés, újabb reunion... szóval kész őrültekháza. Ugyanakkor a sztori feljebb ismertetett módon alakuló szakmai állapotait tekintve be kellett látnom: ezúttal nem is biztos, hogy olyannyira ördögtől való gondolat volna, ha egy másik projekt bizonyos szinten felrázná az állóvizet, és egyfajta alternatívát képezne. A Yes-opuszok egyébként is kizárólag Jon Anderson előadásában szólalnak meg teljes mértékben hiteles módon, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen felállású formáció még akár különleges elemeket is magáénak tudhat fegyvertárában. A 90125, a Big Generator, a Talk (nem beszélve a zenészek által is rendszeresen pocskondiázott Unionről) ugyanis jó ideje tabutémának számít, pedig (na most kapaszkodjatok meg, kedves progrock-fetisiszták!) jómagam például némelyiküket simán egyenértékűnek tartom a '70-es évek közmegegyezéses favoritjaival. Trevor Rabin jelenlétének hála, itt most ezekből a művekből is kaphatunk egy egészen tisztességes dózist, ami bizony egyáltalán nem árt a műsor minőségének, sőt...
Mindjárt a Cinema című röpke instrumentális gyöngyszemmel indít a műsor, amely egyfajta visszautalás az 1984-es turné műsorára, az intro alatti „historizáló" képvilág pedig az arról készült koncertanyagra. Igazán kellemes nosztalgia ez, illetve annál jóval több. Tulajdonképp nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyire felszabadult, ugyanakkor feszes Yes-műsort megörökítve. Rég tapasztalt egyensúly érezhető a produkció minden összetevője szempontjából. Szinte állandó jelleggel pattannak fel olyan mesterfokon elővezetett zenei magaslabdák, amelyekre csak a szakma legjobbjai képesek, ugyanakkor egy pillanatra sem érezhetjük ezeket túlspilázottnak vagy geilnek. Na jó, Rick Wakeman (akinek a tudása egyébként a hetedik x-hez közelítve is egészen emberfelettinek hat) azért a poposabb témákban olykor kellőképp stílusidegen, de még ez sem ölt zavaró mértéket. Utóbbi tény többek közt a dalok professzionális élő hangszereléséből fakad, amelyben minden bizonnyal oroszlánrésze volt Trevor Rabinnak, nála árnyaltabb látásmóddal egy zenei produkció kivitelezése szempontjából világviszonylatban is kevesen rendelkeznek. Mindemellett a színpadon sem hazudtolja meg egykor megismert kirobbanó kvalitásait: a ma már cseppet veterán hollywoodi színész külsejét magáénak tudó muzsikus pont olyan tisztasággal hozza az énektémáit, mint a '80-as évek derekán, a gitár skilljei pedig egész egyszerűen óriásiak. Így aggkorára talán mintha több Steve Howe-féle manírt csempészne a játékába, ami autentikusabbá teszi a klasszikus éra dalait, a sound mindvégig pazar, na és kérem szépen: mit csinál ez a csávó a Hold On végén?! Már csak ezért is érdemes megtekinteni a koncertanyagot!
A muzsika tetején pedig egy hang, amelyre nincsenek szavak. Jon Anderson túl a hetvenen is valami egészen döbbenetes módon szárnyal a jól ismert sztratoszférai magasságokban, alibizésnek és gyengélkedésnek még csak illúzióját sem kelti itt hallott briliáns teljesítménye. Aki nem hiszi, járjon utána, ugyanis a neten fellelhető kézikamerás felvételek is ugyanerről a stabilitásról tanúskodnak. Színpadi jelenlétéből pedig árad a vitalitás, sajátos humoráról már nem is szólva. Szeretném én is valahogy így élni a mindennapjaimat időskoromban!
Ugyan a ritmusszekció képviselői csupán session-zenészi minőségükben vannak jelen, azonban vitathatatlan, hogy itt hallható produktumuk a végeredmény szempontjából is fontos, ráadásul a vokálozásból is alaposan kiveszik a részüket. Lee Pomeroy játékát látván-hallván sokszor érezhetjük úgy, hogy Chris Squire „tükörfordításával" állunk szemben az úriember balkezes mivolta, illetve az általa megformált tökéletes játékstílus okán. Nagyszerű választás, csakúgy, mint a dobok mögött ténykedő Lou Molino III, aki már ismerős lehet az igazán hardcore hallgatóságnak a Yes-gyökerű, tiszavirág-életű Yoso projektből. Mind a régi progresszív rock opuszok földöntúliságához, mind pedig a populárisabb szerzemények puritánabb, vaskosabb alapjaihoz kivételes érzékkel sikerült hozzányúlnia.
Utóbbi kettősség a produkció teljes egészére ráhúzható, hiszen amellett, hogy a program is szinte mindvégig a '70-es és a '80-as évek produkciói közt ingázik, a zenei megvalósítás során is kellőképp magas színvonalon képviseltetik magukat mindkét korszak jellegzetességei. A pontot az i-re viszont valamiért mégis a koncert utolsó harmadában túlsúlyba kerülő korai szerzemények tették fel számomra, bár magam sem tudnám egyértelműen megválaszolni, hogy a dalok ereje, vagy az előadás parádés mivolta okán. A Talk albumot ezúttal egyetlen szerzemény sem képviseli (annak dacára, hogy Rabin korábbi elmondása szerint ez volt az egyetlen hagyományos értelemben vett dalszerzői kooperációja Andersonnal), ugyanakkor az vesse rájuk az első követ, aki szebben kivonatolna egy ekkora formátumú életművet. A magam részéről nem török pálcát felettük emiatt (nem csak a Talk életemben betöltött relatíve jelentéktelenebb szerepe okán), ugyanis amit ebben a kétórás anyagban felvonultatnak a muzsikusok, az minden szempontot vizsgálva elégedettségre ad okot.
Nehéz egy homlokegyenest pozitív értékelésnek igazán hasznos summázatot adni, én azonban mégiscsak megkísérlem. A DVD-n felvonultatott eklektikusságból fakadó élvezetes végeredmény ugyanis mindenképp rávilágít arra, hogy a Yes munkásságának megosztóbb periódusai is megérdemlik a figyelmet. A régi motorosoknak tehát azt javaslom, hallgassák a kommersznek ítélt lemezeket nyitottabb fülekkel, sztereotípiáikon felülemelkedve, az újoncokat (bízom benne, hogy akadnak ilyenek is) pedig ugyancsak óva inteném az egyoldalú ismerkedéstől. Ja, és mindenki nézze meg a DVD-t! Kötelező!
