Shock!

Június közepén ismét Magyarországon koncertezett Mike Portnoy, de ezúttal már természetesen nem a Dream Theater soraiban, hanem új csapatával, az Adrenaline Mobbal. A kiváló Omertá lemezt élőben is meggyőzően prezentáló szupergroup látogatása azonban nem a dobos egyetlen hazai jelenése lesz idén: október 19-én Mike ismét Budapesten lép fel egy fergeteges instrumentális este erejéig, ezúttal olyan figurákkal, mint Tony MacAlpine, Billy Sheehan és Derek Sherinian. Ez még kissé odébb van, mi azonban addig is – akárcsak énekes kollégáját, Russell Allent – a legendásan barátságos Portnoyt is leültettük egy kis csevegésre az Adrenaline Mob hazai fellépése előtt.

Nem terveztelek a Dream Theaterről kérdezni, remélem, nem bánod...

Köszönöm! (nevet)

Beszéljünk inkább az Adrenaline Mob lemezről, ami egy igazi, húzós rockanyag lett.

Így igaz, abszolút az. Egy egyenes, direkt hard rock/metal anyag, ami leginkább olyan zenékhez hasonlítható, mint a Pantera, a Black Label Society vagy a klasszikus Van Halen és Black Sabbath anyagok.

Hogy születnek a dalaitok?

Az egész debütáló anyag még azelőtt összeállt, hogy én bekerültem volna a bandába. Mike Orlando és Russell Allen kezdtek el együtt dolgozni, és engem végül Russell kérdezett meg, érdekelne-e a dolog. Az egész lemezt ők írták tehát, még mielőtt én, illetve még később John Moyer megérkezett volna a fedélzetre.

Igaz, hogy Rich Ward semmit sem írt a lemezre?

Igaz. Nem írt semmit, és nem is játszott rajta.

Azért meglepő ez, mert a Psychosane-ben hallható gitártéma nagyon olyan, mintha Richtől származna, totál az ő stílusa.

Pedig semmi köze hozzá, ő mindösszesen csak turnézott velünk egy keveset tavaly.

Mik a hosszú távú terveitek a zenekarral?

Ma este látni fogod, hogy ez a banda a színpadon él igazán. Az Adrenaline Mob arról szól, hogy színpadra álljunk és érezzük az energia áramlását, a feszültséget. Egyelőre nem is akarunk mást, csak jó sokat turnézni. Abszolút a Dream Theater korai időszakára emlékeztet engem a csapat: most is azt érzem, hogy valami újnak, valami izgalmasnak vagyok a részese, akárcsak anno az első Európa-turnénkon a DT-vel. De mindannyian így vagyunk ezzel, mindenki izgatott, mindenki lelkes. Anno a Dream is úgy fejlődött, hogy egyik turné követte a másikat, és azt hiszem, az Adrenaline Mob számára is ez a követendő irány.

Mit jelent a lemez címe?

Az Omertá egy olasz kifejezés, amit akkor használnak, amikor valaki vérszerződést köt a maffiával. Úgy gondoltuk, hogy a Mob (kábé galeri, banda, csőcselék – K.G.) szó miatt passzol a zenekar nevéhez, másrészről pedig egyébként is találó, hiszen valami olyasmit szimbolizál, hogy csatlakozol a családhoz. Hogy belépsz egy testvériségbe, ami iránt egy életre elkötelezed magad. De azért persze nincsenek maffiakapcsolataink! (nevet)

A szövegekről tudnál valamit mondani?

Erről Russt vagy Mike-ot kellene inkább kérdezned, mivel ahogy a zenét, úgy a szövegeket is teljes egészében ők írták.

Honnan jött az ötlet Lzzy Hale szerepeltetésére a Come Undone-ban?

Nem tudom, itt Európában mennyire népszerű a Halestorm, de az Államokban nagyon sok rajongójuk van, Lzzy pedig az egyik legfelkapottabb énekesnő a rádiókban mostanság. Akkor ismertem meg, amikor 2010-ben az Avenged Sevenfoldban doboltam, és együtt turnéztunk a Stone Sourrel, a Disturbeddel és Lzzy bandájával. Ezen a turnén barátkoztam össze vele és Johnnal is. Mikor aztán feldolgoztuk a Come Undone-t, rögtön tudtuk, hogy szükségünk lenne benne egy női énekhangra is, és mivel Lzzy az egyik legjobb énekesnő, akit ismerek, megkérdeztem, lenne-e kedve hozzá. Ő pedig igent mondott.

Nem csak az Adrenaline Mobbal jött ki a debütáló albumotok idén, hanem egy másik új bandával, a Flying Colorsszel is. Velük is hosszú távra tervezel?

A Flying Colors inkább csak egy időszakos dolog, ahogy mondjuk a Transatlantic is az. Valahol félúton van egy igazi banda és egy side project között. Mindenki más bandában zenél, Steve Morse-nak ott a Deep Purple, Casey McPhersonnak az Alpha Rev, Neal Morse-nak pedig a saját projectjei, szóval úgy gondolom, a Flying Colors csak pár évig fog létezni, de addig azért lesz pár turnénk is.

Kinek az ötlete nyomán állt össze a csapat?

Eredetileg az album executive producere, Bill Events találta ki a dolgot, aki külön-külön dolgozott Neallel és Steve-vel is korábban, és gondolta, jó lenne összehozni őket. Az is az ő ötlete volt, hogy én is csatlakozzak. Ezután még éveken keresztül beszéltünk róla, és tavaly végre össze is jött, elkezdtünk együtt muzsikálni. Szeptemberben lesz egy rövidebb Európa-turnénk is, és bár azt nem tudom, hogy magyar dátum van-e (jelenleg nincs... – a szerk.), de Németországba és Franciaországba biztos megyünk. Izgalmas körút lesz.

Szereted amúgy Neal régi bandáját, a Spock's Beardöt?

Persze. Azt hiszem, én voltam a világ első Spock's Beard rajongója. (nevet) Már az első lemez óta nagyon szeretem őket, és igyekeztem is segíteni nekik, ahogy tudtam. A Dream előzenekaraként is elvittük őket turnézni és az interjúkban is sokat emlegettem őket, úgyhogy igen, mondhatjuk, hogy nagy Spock's Beard rajongó vagyok.

Azért kérdeztem, mert elég sok Spock's Beard íz van a Flying Colours dalaiban.

Nyilvánvaló. Neal és én tizenegy lemezt készítettünk már együtt, és nyilván hat rám is és a többiekre is, az, amit ő képvisel. Igen, elég sok Spock's Beard hatás van a Flying Coloursben, aminek az az oka, hogy az első hat lemez idején igazából Neal jelentette a Spock's Beardöt.

Idén januárban bejelentettétek, hogy John Sykesszal fogsz együtt dolgozni, azonban ez később ismeretlen okokból meghiúsult. Mi volt az oka, hogy nem lett ebből a dologból semmi?

John és én tizenkét dalt demóztunk fel, amik közül ötöt vagy hatot Billy Sheehan is feljátszott, aki szintén benne volt a projektben. Izgalmas ötlet volt ez a formáció, csak annyi volt a baj, hogy Johnt marha nehéz motiválni. Nagyon más a munkamódszerünk: Én szeretek haladni, csinálni a dolgokat, John pedig épp ellenkezőleg. Sok duma, kevés akció. Várjunk, várjunk, mindig csak várjunk. Rendes srác egyébként, nagyon csípem és tisztelem is a művészetét, de nem tudtunk együtt dolgozni. Én mindig mondtam, hogy oké, kezdjük el a lemezt, csináljuk, ő pedig egyfolytában hárított. Billyvel végül belefáradtunk a várakozásba. Folyton az volt, hogy szabaddá tettük magunkat a megbeszélt időre, aztán nem történt semmi. Aztán megint szabaddá tettük magunkat, de ismét csak nem történt semmi. Vannak más kötelezettségeim is az életben, nem ülhetek ölbe tett kézzel örökké, úgyhogy végül Billyvel úgy döntöttünk, mással fogunk dolgozni, és belekezdtünk egy új projectbe Richie Kotzennel.

Erről a projektről mit tudhatunk?

Majd egy teljes lemezanyagra való nótánk van már feldemózva. A nyár végén tervezzük felvenni a lemezt, ami valószínűleg jövő év elején jön majd ki. De addig is Billy és én visszajövünk Budapestre októberben egy bulira Tony MacAlpine-nal és Derek Sheriniannel.

Ez instrumentális projekt lesz?

Igen.

Terveztek lemezt is esetleg?

Még nincsenek konkrét terveink. Igazából ez az egész egy egyszeri dolognak indult: idén januárban Amerikában léptünk fel így együtt közösen. Felkértek pár dob-showra, és az egyik ilyen bulira raktam össze ezt a felállást. Lenyomtuk a koncertet, amit marhára élveztünk, és amiről persze rögtön fel is kerültek a videók a YouTube-ra. Hirtelen aztán az európai promoterek elkezdtek mindenféle ajánlattal bombázni, a végeredmény pedig egy európai és ázsiai turné lett idén október-novemberben. Instrumentális bulik lesznek, amikhez a múltunkból szemezgetünk dalokat, muzsikákat. Ki tudja, mi lesz aztán? Nincsenek tervek egy esetleges albummal kapcsolatban, de biztos vagyok benne, hogy az együtt töltött két hónap után úgyis felvetődik majd a kérdés.

Hallhattunk már progresszív metal, heavy metal, progresszív rock és számtalan egyéb zenekarban játszani, de fog-e valaha Mike Portnoy egy igazán brutális thrash vagy death bandában dobolni?

Imádnék egy ilyen csapatban játszani, ez az egyik olyan dolog, amit mindenképpen szeretnék még megvalósítani. Úgyhogy remélem, hogy igen. Egyrészről nagyon szeretnék valami Opeth-szerű dolgot csinálni Mikael Åkerfeldttel, másrészről pedig óriási rajongója vagyok az old school thrash muzsikáknak is. Amerikában volt is pár buli, ami Metal Masters név alatt futott, és amiken Charlie Benante-val és Dave Lombardóval léptem fel. Aztán bőgőn ott volt még Dave Ellefson és Frankie Bello, gitáron Kerry King, és Hollywoodban Phil Anselmo énekelt velünk. Elég komoly felállás, nem? Olyan volt az egész, mint egy heavy metal nagyzenekar. Ezek a bandák, a Slayer, a Megadeth, az Anthrax, a Pantera mind-mind komoly hatásomat jelentik, sőt egyszer az Overkillbe is beugrottam kisegíteni, szóval ez a fajta muzsika is közel áll a szívemhez, és szeretnék valamikor egy ilyesfajta lemezt vagy projectet is csinálni. Meglátjuk, sikerül-e rá időt szakítani! (nevet)

Mit gondolsz, mivel foglalkoznál, ha nem zenész lennél?

Valószínűleg elég komolyan belemásztam volna a filmezésbe. Nagy szenvedélyem a DVD és a Blu-ray, és rengeteg filmes szakemberért rajongok. Kicsit bele is kukkanthattam ebbe a világba, hiszen a Dream élő DVD-inek én voltam a rendezője. Az életemet azonban teljesen kitölti a zene – és most nem csak a dobolásra gondolok, hanem a dalszerzésre, a producerkedésre is.

Az igaz, hogy anno, mikor a Liquid Tension Experiment elindult, eredetileg Dimebaget akartad gitárosnak a csapatba?

Volt egy listám a gitárosokról, akikkel szerettem volna együtt dolgozni, és Dimebag egyike volt ezeknek. Nem is emlékszem már, hogy csak a listán volt rajta, vagy beszéltünk is a dologról, de végül John Petruccit választottam.

Tényleg rátetováltattad a kiskutyád képét a lábadra?

Igen! (nevet és mutatja) Ez a kutyám, Bongo, aki sajnos már elpusztult, van viszont két másik kutyusom, ezek itt. Maggie és Mickey, akiket Kat Von D, egy kiváló amerikai tetkó-művész varrt fel rám az L.A. Ink műsorból.

Mi volt az első tetkód?

A Dream logó, amit 21 évesen varrattam fel. Most ezernyi ilyen van a világban, de az enyém volt az első. Minden, ami rajtam van, a magánéletemhez köthető: a hátamon ott a gyermekeim lábnyoma, aztán van egy rész a testemen, ami a szüleimnek állít emléket.

És azzal a sárkánnyal a karodon mi a helyzet?

Azt a fiam rajzolta, és dedikálta is, amikor nyolc éves volt. Metallica betűtípussal írta alá. (nevet)

Ha csak egy dalt választhatnál, ami személy szerint a legfontosabb számodra, melyik lenne az, és miért?

Ez könnyű kérdés. Ha azt kérdezted volna, melyik a kedvenc dalom, nem tudnám megmondani, de az egyértelmű, hogy melyik áll hozzám a legközelebb, ez pedig a The Best Of Times az utolsó velem készült Dream Theater lemezről, amit az édesapámnak írtam, miközben rákban haldoklott. De az A Change Of Seasons sem marad el mögötte sokkal, amit édesanyám halála ihletett. Azt a dalt viszont anyukám halála után írtam, a The Best Of Times pedig még édesapám életében megszületett, és meg is tudtam mutatni neki a halálos ágyán. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy meg tudtam osztani vele az érzéseimet, és így a The Best Of Times sokkal több is számomra, mint egy dal. Valami olyasmi, ami életem végéig elkísér. Nem csak megmutattam neki a dalt a halála előtt, de a temetésén is lejátszottam.

Mike Portnoy tehát Tony MacAlpine, Billy Sheehan és Derek Sherinian társaságában október 19-én a PeCsa Music Hallban lép fel a Livesound szervezésében.