Az a helyzet, hogy még sohasem csináltam búcsúinterjút. Persze, hogy a legjobb egy új lemez, egy sikeres koncertkör vagy egyéb pozitív esemény kapcsán kikérdezni egy éppen lendületben lévő brigádot, nem pedig egy lezáruló fejezet kapcsán a miérteket kutatni, és újra megbizonyosodni arról, hogy az underground zenélés egy végtelen szélmalomharc. Viszont ha már úgy alakult, hogy egyik nagy kedvencem, a komplex-dallamos-progmetalos Miserium tíz év és három anyag (két nagylemez és egy EP) után úgy döntött, hogy befejezi tevékenységét – azaz legalábbis ebben a formában nem folytatja a zenélést –, úgy gondoltam, hogy a történések kapcsán nyilvánosan keresem meg kérdéseimmel Tari Szabolcs énekes-gitáros-dalszerzőt, aki a banda pályafutását lezáró 100,000 Light-Years című szívbemarkoló új dalról is mesélt.
Vágjunk azonnal a közepébe: mikor és miért döntöttetek úgy, hogy ennyi volt a dal, és a Miserium zenekart nem viszitek tovább? Egyéni döntés volt, vagy zenekari szinten érett már az elhatározás?
Az élet döntött így, azt hiszem. A 2018-as év végén kezdtünk újra együtt játszani egy hosszabb pihenő után. Miután valamelyest sikerült mindenkinek az idejét rendeznie lelkesen csaptunk bele a munkába tele energiával és ötletekkel, így az első pár próba után sugárzóan erősnek tűnt a csapat, és úgy is vágtunk neki 2019-nek, hogy most eljött a mi időnk. Ám idén február magasságáb an nagyon sok időpontbeli ütközés lett megint, nem tudtunk szinte egyáltalán találkozni hosszú hetekig, így Álmosnak (Iványi Álmos, a billentyűkért is felelős másik énekes-gitáros a bandából) felvetettem, hogy csináljunk meg egy dalt abból a monstrumból, amivel készültünk, és azzal akkor köszönjünk el, mert ez így nagyon nem lesz jó. A többieknek ezt tálaltuk, senki nem ellenkezett, illetve mind azt gondoljuk, hogy jó döntést hoztunk ezzel. Tudod, változatlan felállásban működtünk egy jó évtizedig, furán nézett volna ki főleg belülről, ha radikálisan más, illetve új arcok léptek volna a fedélzetre, ez így egy egészséges lezárása egy fontos korszaknak az életünkben.
Búcsúzóul kaptunk egy új dalt és videót tőletek 100,000 Light-Years címen. Mit kell erről a dalról tudni? Mikor és milyen apropóból született?
Tudnod kell, hogy mikor a kettes lemezünk, az Ascension megjelent, akkor én már régóta dolgoztam egy nagyobb szabású koncept-anyagon, ahol az első lemez kicsit gótikusabb, darkosabb hangulatai köszöntek volna vissza két különálló lemezen. Összesen huszonkét dal jött össze, és Álmossal el is kezdtük kidolgozni őket, illetve néhányat kipróbáltunk a többiekkel is a próbateremben, de az időhiány miatt ezek túlnyomó többsége végül nem került befejezésre. Amiért ez a dal került kiválasztásra, abban leginkább az elmúlt másfél év megrázó eseményei inspiráltak. Nem kívánnám részletezni, de piszok nehéz időszakon mentem keresztül, a 100,000 Light-Years pedig arról szól, hogy a szeretteid, akikkel akár soha többé nem találkozhatsz, akkor is élnek benned tovább, láthatod őket magadban, minden gesztusodban, a mondataidban stb... a dalban viszont úgy fogalmaztam, mintha én lennék az a bizonyos szellem, és én látom magam a szeretteimben, ismerőseimben visszaköszönni. Miután ilyen hosszú ideig csináltuk ezt a zenekart, azt hiszem, hatottunk annyira egymásra Álmossal, Zsoltival és Petivel, hogy eszünkbe jusson akár sok-sok év múlva is, hogy bizonyos szituációkban a másik vajon mit mondana. Egy szép lezárást szerettünk volna, ez a dal pedig tökéletesen megtestesíti ezt az elképzelést.
Mi várható a búcsúkoncerten?
Részünkről egy masszív best of műsor. Szemezgetünk az első és a második albumról is, kábé fele-fele arányban, illetve az említett 100,000 Light-Years című búcsúdal is felcsendül majd. Tőlünk függetlenül is érdemes eljönni erre a bulira, ugyanis régi barátaink, bajtársaink, azaz a Solidity, a Perfect Symmetry és a Marcello's Mystical Mind is velünk tart ezen az estén, és garantáltan lehengerlő műsorral fognak ők is érkezni, ráadásul mindhárom csapat nagyon jó élőben.
Ha visszatekintesz a tíz miseriumos évre, mik voltak a csúcsok – akár egyéni, akár zenekari szempontból?
Nehéz csúcsokról beszélni a mi esetünkben, de ha ki kéne emelnem valamit, akkor azt mondanám, hogy a 2013-as, Leprousszel közös koncert volt az egyik legjobb ilyen pillanat. Az egy igazi vízválasztó este volt számunkra, ott éreztem először azt, hogy végre normálisan megszólalt a cuccunk, és egy nagyon élvezetes műsort is sikerült adnunk. Természetesen voltak más pozitív pillanatok is, például nagyon büszke vagyok a mai napig minden kiadványunkra, a sok vendég szerepeltetésére a Return To Grace-en, és persze mindig nagyon élveztem a próbáinkat.
És volt-e bármilyen olyan helyzet vagy kihagyott, rosszul megfogott lehetőség, amire utólag úgy gondolsz, hogy az adhatott valami pluszt népszerűség vagy zenekari motiváció terén?
Csak arra tudok gondolni, hogy ha rendelkezésünkre állt volna lényegesen több pénz, akkor tovább lehetett volna masszírozni ezt a karriert, illetve a helyes útra lehetett volna terelni. Újítani kellett volna a backline-unkon már régóta, illetve sokkal többet kellett volna koncerteznünk, és hamarabb kiadni a már megírt dolgainkat. De mindez nem számít már, így is nagyon boldog és elégedett vagyok azzal, amit elértünk, és büszke vagyok a srácokra. Lehoztunk ennyi évet komolyabb összeveszések és tagcserék nélkül, már ez nagy dolog a mai világban. (mosolyog)
Két egymást követő évben is megszerveztetek saját erőből a Prog Heaven fesztivált, ahol összehívtátok a hazai prog-szcéna képviselőit. Mi hiányzott/hiányzik szerinted ahhoz, hogy egy ilyen kezdeményezés fenntartható legyen, és legalább klubszinten hullámokat verjen?
Csípőből azt tudom neked mondani, hogy megfelelő mennyiségű pénz nélkül képtelenség bármit is csinálni. Talán érdemesebb volna az Abaliget Prog Camp szervezőit megkérdezni, hogy ők hogyan látják a jelenlegi helyzetet, hiszen az utolsó Prog Heaven fesztivál 2016-ban volt. Szóval nehéz kérdést tettél fel, de azt hiszem, hogy az anyagiakon kívül ott volt még hiba, hogy nem sikerült kialakítani egy igazán erős összefogást a zenekarok között. Mi hiába gondoltuk azt, hogy ennyi csapat majd jól egymásra talál, kialakul egy frankó gang, és együtt formáljuk majd az itthoni underground ezen szegmensét, azaz a jelenlegi prog szcénát, de valahogy mindig szétmorzsálódott a dolog. Félreértés ne essék, nincsenek itt hibásak, egyszerűen csak így alakult a dolog. Szóval az igazi kulcs az lett volna akkor szerintem, hogy ezt a nehezebben befogadható zsánert folyamatosan egy sok zenekaros csomagban küldtük volna kifelé a koncertszervezőknek, és nyomtuk volna be a klubokba, fesztiválokra országszerte. Remélem, Szkróbó Szabiék (Prog Camp-szervező) nagyobb sikerre tudják vinni a dolgot, mint mi anno, és ehhez nagyon sok sikert is kívánok nekik.
Visszatekintve mit mondanál a három kiadványotokról? Mi jut eszedbe, ha ma meghallgatod őket?
Elsősorban azt, hogy mindre nagyon büszke vagyok. A Return To Grace-en nagyon jó az a sokszínűség, amit a rengeteg különböző stílusból behoztunk. Az Álmossal való együtt éneklések, és persze a sok vendéggekkel megfűszerezett dalcsokor minden pillanata tartogat valami érdekességet. A Wireless I-ről elsőre az jut eszembe, hogy nagyon boldogok voltunk, amikor a hangszeres részeket először meghallottuk. Minden nagyon szépen, arányosan szólt, de dög beteg lettem, amikor Töfiéknél el kellett kezdenünk dolgozni az énekeken, persze már akkor is késésben voltunk, úgyhogy nem volt választásunk, a vokáljaim olyanok lettek, amilyenek. Azok az átiratok egyébként nagyon szuperek voltak, imádtam mindet koncerten is játszani. Az Ascension pedig az akkori, 2013-2015-ös lelkem lenyomata. Aiasz tragédiája szerintem magáért beszél, akkoriban csináltuk a Prog Heaven turnét a BZ Projecttel együtt. Nagyon fárasztó volt, de imádtam minden percét!
Kaptatok különben külföldről visszajelzéseket a lemezekre?
Igen, és mind nagyon pozitív volt. Néhány kedvencem: írtak rólunk anno a Terrorizer magaziban, illetve voltunk a Prog Magazinban, onnan kaptunk review-t is, és volt egy kis interjúnk is velük. Jó lett volna egy külföldi turnét lenyomni, beszélgettünk is róla, de ez egy elavult gondolatmenet már. Szuper érzés volt, amikor Daniel Gildenlöw írt, hogy nagyon megtisztelve érzi magát, hogy neki dedikáltuk a Nebula Helixet, és hogy nagyon tetszik neki a dal. Damian Wilson azt írta anno a Return To Grace-szel kapcsolatban, hogy imádja a rengeteg stílus keveredését, és hogy milyen jó a hangszerelés. Egyébként Daniel Liverani is pont ezt mondta róla. Szóval mondhatjuk, hogy leginkább pozitív visszhangja volt a lemezeinknek a sajtóban és a szakmában szerencsére.
Volt szó arról, hogy az első lemezt követő akusztikus anyag mintájára lesz egy, a második album dalainak átdolgozott verzióit tartalmazó Wireless II EP is. Ez várható még esetleg, vagy töröljem a mikuláslistámról?
Sajnos a listáról törölnöd kell, de természetesen igen, nem csak, hogy szó volt róla, de három hónappal az Ascension előtt már kottakész volt a Wireless II. Ekkoriban külföldön laktam, és nem könnyítettem meg ugyan a szervezést, de úgy volt, hogy 2017 augusztusában fel is vesszük. A többiek nem akartak akkor foglalkozni a dologgal, egyedül meg nem volt kedvem nekilátni. Egyébként komoly következetesség volt az albumaink tervezésében, már a megalakulásunkat követő évben kész tervem volt vagy tizenöt évre előre. Ahogy te is vártad, az Ascension után jött volna a Wireless II, a következő nagylemez után a III, a négyes után pedig a három Wireless anyag egy korongon bónuszokkal, illetve egy akusztikus live dvd néhány egyéb, korábban nem hallott dal átiratával. Itt megjegyezném, hogy a legtöbb easter egg-et, pontosabban a zenekar jövőbeli anyagainak (tervezett) mintáit az egyetlen zenekari pólónkat tanulmányozva meg is lehet mind találni. Aki szeretne elkalandozni egy kicsit, azoknak szívesen tartok a koncert előtt / után előadást belőle december 7-én a Dürer Kertben. (nevet)
A BZ Project is végérvényesen lezárult?
Az sosem zárult le. Bár szerves részei voltunk a dolognak (a Miserium volt az ex-Stonehenge énekes háttérzenekara – a szerk.), azért ezek mind Bátky „BZ" Zoltán saját dalai voltak, ami azt jelenti, hogy csak nagyon minimálisan folytunk bele a dalszerzésbe, inkább hangszerelési javaslatokat tettünk a 7414 felvétele során. Biztos vagyok benne, hogy fog ő még szólóban tovább dolgozni, és azt sem tartom kizártnak, hogy valamelyikünk fel fog bukkanni benne. Szóval semmi különös nem történt, BZ-vel nagyon jó kapcsolatunk van jelenleg is, de ahogy mondtam, egyszerűen sosem ért rá a Miseriumos társaság, és abban a nem létező időnkben, amikor mégis, akkor meg kellett osztanunk a három órás próbaidőt, és egy kétórás atommasszív műsort kellett kézben tartanunk a két formációval. Ez nem volt sajnos fenntartható hosszú időn keresztül, így is jó, hogy két évig együtt tudtunk dolgozni. Hatalmas megtiszteltetés volt ez számunkra, hiszen mindannyian ismertük a Stonehenge, az After Crying és a Wendigo munkásságát, nagy hatással is voltak ránk az anyagaik. Sok sikert kívánok BZ-nek, viszont mielőtt továbblépnénk, el szeretném mondani, hogy az új At Night I Fly-lemez így itt az év végén az egyik legnagyobb meglepetés lesz, ráadásul a BZ Projectnek szánt egyik régebbi dal a The Pit is helyet kapott rajta, picit másabb felfogásban, és nagyon jó lett az is, de többet jelenleg nem árulhatok el, december 6-án mindenki megtapasztalhatja maga is.
Mind a négy tag komoly végzettséggel rendelkezik zenei téren. Sikerült ebből megélhetést is kovácsolni? Mivel foglalkoztok a hétköznapokban?
Igen, nagyjából, de nem mindannyiunknak. A dobosunk, Peti hozta ki eddig belőle a legtöbbet, ő jelenleg a Dohnányi Ernő Szimfonikus zenekarban dolgozik rengeteg más színházi munka mellett. Álmos az informatika világában mozog, fejlesztői munkát végez, de zenél egy Ratty Jazz Band nevű jazz formációban is, a basszer Zsolti a politikai élet mellett egy start up cég product managere, illetve az Sz4P és a Kassandra nevű zenekarok megbecsült tagja. Én pedig egy nemzetközi R&B project-ben vagyok érdekelt, mint zeneszerző és head of stage performance, illetve itthon egy nemzetközi iskolában is tanítok. Jövőre várhatóan indulni fog még egy klasszikus gitáros koncert körutam is az országban, szóval igyekszünk mindent megtenni, hogy meg tudjunk élni a zenéből.
És merre tovább? A Miserium-féle progos irányt továbbviszed-e valamerre?
Igen, azon dolgozom most minden szabadidőmben, hogy a Miserium örökségét egy új project keretein belül megvalósíthassam, ehhez pedig minden bizonnyal Álmos is csatlakozni fog. Jelenleg még gyerekcipőben jár a dolog, ezért ígérni nem szeretnék semmit, de igen, van rá törekvés.
Pár rövid kérdés, csak hogy ne csak szomorkodjunk... Vállalnál-e zsűrizést az X-Faktorban, ha azzal a zenei karriered is felfelé ívelne?
Azt gondolom, hogy ma már nincs ezzel a dologgal semmi gond. Ha még Nergal is elvállalta otthon náluk Lengyelországban ezt a szerepkört, akkor nyugodtan mondhatom, hogy nekem sem derogálna, és ha itthonról megkeresnének ezzel a kéréssel, igent mondanék rá. Ha ebből még profitálna is a zenei karrierem, akkor annak csak örülnék. A passzív agressziót félretéve elmondhatom, hogy rengeteg stílust szeretek a metalon kívül is, a klasszikus zene mellett sok flamenco zenét is hallgatok, illetve az említett R&B project miatt nagyon fel lettem zárkóztatva contemporary music-ból, és nagyon profi produkciókhoz volt szerencsém emiatt. A szívem mindig is a sötétebb metalos dolgokért fog dobbanni, de van ott hely sok minden másnak is. Nem mindig ugyanolyan az ember kedve, illetve nem mindegyik nap egyforma, nem igaz?
Melyik nagynevű zenésszel cserélnél egy napra, ha megtehetnéd?
Hú, ez jó kérdés. Talán valaki olyat mondanék, aki jól belelát egy tökéletesen szervezett, magas szintű professzionalizmussal működtetett csapat hátterébe. Nagyon sokat kéne még tanulnom a zeneiparról, a változásairól és azok kezeléséről... szóval a kérdésedre válaszolva: egyet nem tudnék kiemelni, de azt hiszem, a három legjobb döntés az előbbi eszmefuttatásom szerint Bruce Dickinson, Justin Timberlake és mondjuk Jay Z lenne. Ahol azért az asszonyt, Beyoncét alaposan „meginterjúvolnám"! (nevet)
Mondj három dalt, amit sajnálsz, hogy nem te írtál.
Nincs ilyen, konkrétan életművek vannak (mosolyog) De megerőltetem magam, és választok hármat. Első legyen mondjuk az Opethtől a Windowpane, a második a Cathedral Walls a Swallow The Suntól, a harmadik meg a Sell My Heart For Stones a Nevermore-tól.
Mi szól otthon többet, Carcass vagy Carcassi?
Haha, azt hiszem, hogy az utóbbi időben inkább a Carcass volt a befutó. A Necroticism és a Heartwork egyébként is gyakori visszatérői a lejátszómnak. A klasszikusgitár.irodalomból pedig inkább preferálom a Bach-átiratokat és a poszt-romantikus dolgokat, gondolok itt mondjuk Villa-Lobos vagy Torroba műveire. Viszont többnyire, ha klasszikus zenére vágyom, akkor operát hallgatok. Őszintén megmondom, hogy miután gitárt tanítok, napi szinten hallgathatom Carcassit a növendékeim előadásában, otthon már nem vágyom rá. (mosolyog)
Akusztikus vagy elektromos hangszeren gyakorolsz/játszol inkább?
Klasszikus gitáron gyakorlok a legtöbbet. Borzasztó nehéz szinten tartani, emiatt napi rendszerességgel előveszem, de jó lenne sokkal több minőségi időt rászánni. Azért előkerül az elektromos gitár is elég gyakran, illetve a dalszerzői munkálatok miatt viszonylag sokat szoktam zongorázni is. Jelenleg az énekhangom az, amin nagyon szeretnék dolgozni még, de hamarosan erre is sikerül időt szakítanom végre.
Vásárolsz-e lemezt/CD-t, vagy a digitális formátum híve vagy?
Ha ezt 2016-ban kérdezted volna, akkor még egyértelműen azt válaszoltam volna, hogy a CD-k híve vagyok. Egész szép gyűjteményem van, de az elmúlt években már csak az ismerős zenekarok anyagait vettem meg egy-egy közös koncert alkalmával. Sajnos a hely véges, a begyűjtendő lemezek száma pedig végtelen. (mosolyog) Sokáig ellenkeztem, de végül engem is beszippantott a digitális világ. Azért a nagy kedvencek és a barátok új anyagait most is megveszem, de már nagyon óvatos az a szám, amit éves szinten lemezvásárlásként elkönyvelhetek.
