Banai Szilárd még a '90-es években került be a hazai doboselit vérkeringésébe, és a szakma azóta is töretlenül az elismerés hangján szól róla. Azon szerencsések közé sorolhatom magam, akik a legelső publikus rezdülésektől nyomon követhették a Sillhouette elnevezésű projektet, a közeljövőben pedig az eddiginél szélesebb réteghez is el kíván jutni a formáció. Minőségi szórakozásra vágyóknak csakis ajánlani tudom a zenekar augusztus 3-ai látogatását a Budapest Jazz Clubban.
A Silhouette projekt eredetileg még hét évvel ezelőtt indult útjára, aztán a „bevezető köröket" követően egy darabig nem igazán lehetett hallani a formációról. Mi történt ezalatt?
Elég hamar tudtam, hogy vokális produkciót szeretnék életre hívni. A klasszikus frontember helyett viszont inkább olyan énekesről álmodtam, aki zenészként is teljes értékű tagja az együttesnek. Olyasvalakiről, aki képes árnyalatokra, hangszínekre. Ezért kezdetben dalszövegek hiányában könnyebb volt ezt félig instrumentális felállással elkezdeni. Összeállt egy remek zenekar, akikkel nagyszerű koncertjeink voltak, aztán úgy döntöttem, keresek egy jó énekest és újra összehívom a bandát. Több évembe telt megtalálni és megnyerni Vinxet erre a pozícióra.
Túl azon, hogy Vinx érkezésével az énekes pozíciót is betöltöttétek, mit tud egyebekben hozzátenni az általad megálmodott koncepcióhoz?
Azokat a tapasztalatokat, zenei mélységeket, kultúrákat, amelyeket élete, pályája során szerzett, hiszen nem kisebb nevek mellett fordult meg, mint Sting, Cher vagy Sheryl Crow.
Idén nyáron hazai- és külföldi helyszíneket egyaránt érintő koncertsorozatot bonyolítotok le. Mik a terveitek az ezt követő időszakra?
Ősszel stúdióba vonulunk és elkészítjük a zenekar első saját lemezét. Természetesen a jövő évi koncertek anyagán is dolgozunk már.
Európa számos pontján megfordultok az idei év során, illetve már a korábbiakban is bemutattátok a repertoárt több külföldi helyszínen is. Ezek szerint az elképzelés tudatosan a projekt nemzetközi szintű promotálása volna?
Magyarországon játszani mindig külön öröm, és ebben az évben több városba is ellátogatunk. Budapesten augusztus 3-án, a BJC-ben fogunk fellépni, a Paloznaki Jazzpikinik nagyszínpadán augusztus 2-án, valamint augusztus 10-én Balatonalmádiban. A nyár elején Balatonfüreden is játszottunk a Könyv-Bor-Jazz Fesztiválon. Egy zenész számára ugyanakkor természetes, hogy szeretne az országhatárokon átívelve koncertezni, oktatni, felvételeket készíteni. Mi is azon vagyunk, hogy minél szélesebb réteghez eljussunk. Egy amerikai énekessel, angol nyelvű szövegekkel fura is lenne, ha másképp gondolnánk.
A hazai zenész-szakma már tizen-huszonéves korod óta számon tart, virtuozitásod korán megmutatkozott. Érzésed szerint hol tartasz jelen pillanatban muzsikusként?
Anno dobosként ismert meg a szakma, nagyszerű muzsikusokkal játszhattam együtt, akiktől rengeteget tanultam. Az elmúlt öt-hat évben a fókusz egyre inkább eltolódott a produceri-menedzsmenti munkák felé. Hogy hol tartok? Rajta vagyok egy úton ugyanúgy, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Vannak emelkedők, lejtők, könnyebb, nehezebb részek. Számomra mindig az a fontos, hogy felismerjem a jó irányt. Isten kegyelméből tudom ezt csinálni, máskülönben már rég elvesztem volna.
A világszinten is ritkának számító open hand technikával játszod a kíséreteket. (Ezt a játékmódot alkalmazza például Billy Cobham, Simon Phillips, vagy Scott Travis is. Nevét onnan kapta, hogy az ezt alkalmazó játékos az úgynevezett „vezetőkéz" felcserélése által minden esetben kvázi nyitott pozíciót formál a verőkkel, szemben a hagyományos megközelítéssel, ahol a kíséret alaphelyzetben keresztbe tett kezekkel történik – M.B.) A dolog további érdekessége, hogy korábban még a hagyományos metódust használtad, azaz már javában aktív zenészként rendezted át a dobolási szisztémádat. Mikor- és hogyan történt mindez?
Természetesen az állandó fejlődés hangszeresként sem állhat meg. Mindig igyekeztem tovább képezni magam. Számomra az a legfontosabb, hogy legyen egy azonnal felismerhető, egyéni játékmódja a zenésznek ami valóban az övé. Ebben nagy segítséget jelentett az openhand technika. De ahogy említetted, egy koncertező zenésznek új alapokra helyezni a játékát, nem kis küzdelem. Több mint tíz éve kezdem el átállítani magam erre a metódusra, de nem érzem befejezettnek a folyamatot. Pablo Casals azt monda idős korában: „Ha még száz évig élnék, akkor sem csinálnék mást mint egész nap gyakorolnék."
Többek közt a Shock! hasábjain is téma volt már a dobszólók szerepének megváltozása az elmúlt nagyjából fél évszázadban. Te miben látod leginkább a különbséget a '70-es évek környéke-és a jelenkor dobszólóval szembeni követelményeivel kapcsolatban?
Az a szint, ahová a '40-es években egy Buddy Rich, vagy a '70-es években mondjuk Billy Cobham emelkedhetett, a mai felgyorsult világban nehezen képzelhető el. Gyakorlatilag az egész világ idolként a tenyerén hordozta őket, mint a föld legjobb dobosait. Manapság a zene szerepe is más. Anno egy zenei irányzat sokkal nagyobb hatással volt akár a színházra, a filmvilágra vagy épp a divatra, és – jó értelemben – szinte forradalmi erőt volt képes megmozdítani. Ma véleményem szerint kevésbé fontos maga az előadó, vagy a művészi érték. Valóban, a klasszikus dobszóló is jóval ritkább a koncerteken, ahogy őszinte, tiszta zenét sem feltétlenül trendi játszani, de ez nem azt jelenti, hogy a szép ne érintené meg az embereket ugyanúgy, mint annak idején. A dobszóló most is dobszóló.
Kik azok a dobosok, akik a legtöbbet adtak az életedhez, és miért épp ők?
Dave Weckl és Billy Cobham. Dave Weckl a mai napig a legkifinomultabb, leginnovatívabb dobos számomra. Billy Cobham pedig a természetes erő, aki egyfajta hatalommal bír a hangszer felett, és elképesztő vitalitással, kisugárzással képes játszani. Rajtuk kívül persze sok más dobost is szeretek: Will Kennedy, Gary Novak, Gavin Harrison, Bill Stewart, hogy csak néhányat említsek közülük a teljesség igénye nélkül.
