Shock!

Ha valaki, hát Max Cavalera tényleg igazi legenda, így majd kiugrottunk a bőrünkből, amikor kiderült, hogy lehetőség nyílik vele interjút készíteni a csapat magyarországi koncertjének délutánján, neje és menedzsere, a szintén legendás Gloria Bujnowski azonban igazolta hírnevét: amint meglátta, hogy egy fényképezőgépet szorongató nő is várakozik a Soulfly tűzpiros turnébusza előtt a Népligetben bebocsátásra várva, kitalálta, hogy Maxet ezen a napon mégsem lehet fotózni…

Legutóbb a Szigeten játszottatok nálunk, most viszont egy klubban léptek fel. Melyik típusú koncerteket szereted jobban?

A klubbulikat és a fesztiválfellépéseket egyformán szeretem. Egyedül az arénakoncertekért nem vagyok oda, mert azok már kissé túlságosan is szervezettek nekem. Európában egyébként nem jellemző, hogy ilyen nagy fedett csarnokokban játszanánk, inkább Amerikában szoktunk megfordulni hasonló helyeken, ha éppen valami komolyabb, többzenekaros turnén veszünk részt. Az arénákkal a sterilségük mellett az a baj, hogy rendszerint a küzdőtéren is széksorok vannak, én meg valahogy nem bírom nézni, amikor egy Soulfly bulin az emberek ülnek és néznek maguk elé… Vagyis általában az első nóta után megkérem őket, hogy legyenek olyan kedvesek inkább felállni! (nevet) Ezt pedig a biztonsági személyzet általában nem díjazza, ahogyan a színpadmászást sem, ami elég hülyén veszi ki magát, ha történetesen én vagyok a koncerten a második stagediver, és ezért engem ütnek meg… (vigyorog) Szóval jobban bírom a szabadabb, kötetlenebb légkört. Egy fesztiválon például folyamatosan ott van a levegőben, hogy akármilyen szarság megtörténhet, és ez nekem nagyon tetszik.

Tehát a közönség is másként viselkedik a koncerthelyszíntől függően?

Azt hiszem, az ilyen típusú zenében az a legjobb – akár metalnak, akár hardcore-nak, akár punknak hívjuk –, hogy nincs igazi különbség a közönséget tekintve, akármilyen helyszínen is játszol, és akármerre is mész a világon. A hangsúly mindig az energián, az agresszió kieresztésén van, ugyanakkor belefér egy csomó minden más is: egyetlen dal alatt, vagyis négy percen belül látsz fel és alá ugráló, éneklő embereket, hatalmas wall of death-t és az elszállós részre lágyan ringatózó közönséget. Ebből a szempontból az európai, az amerikai és az ázsiai közönség egyáltalán nem különbözik egymástól, nagyon hasonlóan reagálnak a zenére. Különösen szeretem a kontrasztot a csodálatos környezet, egy régi épületekkel teli város és a megvadult tömeg között. Az eddigi legsokkolóbb élményem ebből a szempontból Velence volt, de Budapest is hasonló… A város gyönyörű, az emberek viszont teljesen őrültek! (vigyorog)

Még egy év sem telt el az utolsó Soulfly album, a Conquer megjelenése óta, azóta folyamatosan turnéztok, de azt olvastam, már készül is a következő lemez…

Igen, így igaz, de nem fog idén megjelenni, csak jövőre. Azt hiszem, egyelőre csak annyit tudok mondani a zenéről, hogy még betegebb, súlyosabb, keményebb és elbaszottabb lesz, mint az eddigiek. Persze a Soulfly kis védjegyeivel, finomságaival együtt… Olyan ez, mintha sütnél egy gyönyörű tortát, aztán festékszóróval alaposan kidekorálnád. Ezek vagyunk mi! (nevet)

Ha összehasonlítod a Conquert és a szintén tavalyi Cavalera Conspiracy albumot, az Infliktedet, mik a fő különbségek és a fő hasonlóságok?

Hú, haver, fogalmam sincs, a legjobb az lenne, ha nem is kellene ezen gondolkodnom… Tudod, az az igazság, hogy már attól is megfájdul a fejem, ha csak eszembe jut ez a két album, mivel nagyjából egyszerre, párhuzamosan készítettük őket, ami rengeteg fáradtsággal és stresszel járt. A nagy megfejtéseket inkább meghagyom a kritikusoknak meg a rajongóknak, ez mégis az ő dolguk, nem az enyém… Az viszont tetszett, amikor több helyen is azt írták a Conquerről, hogy egyes részei, például a Fall Of The Cycophants akár a késői Death-tel vagy a Cynic-kel is rokoníthatóak, mert ezt én is pontosan így látom. Vagyis ott több volt a klasszikus thrash és death metal hatás, az Inflikted pedig egy célratörőbb metal/punk anyag közérthetőbb riffekkel, direktebb dalszerkezetekkel. De valahol nyilván hasonló a két lemez, hiszen ugyanaz az erő, ugyanaz a tűz fűti őket.

Új Cavalera Conspiracy albumot terveztek?

Igen, de azt ne kérdezd, hogy mikor készül majd el. Jelenleg nincs napirenden a dolog.

De azért gondolom, folyamatosan kapcsolatban vagy Igorral…

Persze, szinte mindennap beszélünk, és ugyanez áll a basszusgitárosunkra, a gojirás Joe Duplantierre is. Az új Gojira lemez is gyilkos egyébként… Nagyon büszke vagyok az Infliktedre, nem véletlenül játsszuk róla ezen a turnén is a Sanctuary egy részletét. Marcot (Marc Rizzo gitáros) eleinte kicsit győzködni kellett, hogy odamerészkedjen a mikrofonhoz, hiszen itt ő is szerephez jut, de miután látta az első felvételeket a youtube-on, már nem kellett tovább noszogatni. Ilyenkor azért szerencse, hogy az internet gyorsabb nálunk… Ez a nóta egyszerűen annyira jó, hogy nem hagyhattuk ki a programból. De mint mondtam, most a Soulflyról szólnak a napjaim.

Több mint 25 éve vagy a szakmában, ráadásul a Sepultura volt az első zenekar, amelyik a harmadik világ egyik országából elindulva vált világszerte népszerű sztárbandává. Bele szoktál néha gondolni abba, hogy másként is alakulhatott volna?

Nem jellemző… Igazából mindig is zenélni akartam, de ezen túlmenően sosem gondolkodtam semmin, csak azt tettem, amit helyesnek tartottam: menjünk le a garázsba, és nézzük meg, ki tudunk-e hozni valami jót ebből a szarból! (nevet) A korai Sepultura kizárólag a túlélésről szólt. Ennél távolabb nem is tekinthettünk, hiszen kölcsönhangszereken játszottunk, még arra sem volt pénzünk, hogy egyáltalán gitárt vásároljunk magunknak… Minél durvább, pusztítóbb death metalt akartunk csinálni és kész, ezen túlmenően semmit nem terveztünk meg. Hozzáteszem, zeneileg más lehetőségünk egyébként nem is nagyon volt, hiszen a hangom egyáltalán nem kommersz, és gitárosként sem vagyok éppen egy Eddie Van Halen. De viszonylag gyorsan megtaláltuk a hangunkat és a saját utunkat is.

És szerinted mennyire mutattátok meg másoknak ezt az utat mondjuk a brazil bandák közül?

Azt hiszem, inkább csak mindenki számára nyilvánvalóvá tettük, hogy igenis lehetséges kitörni a reménytelenségből még úgy is, hogy közben mindenki leszarozza azt, amit csinálsz. A kezdeti időkben kizárólag Európában voltak barátaink, aztán hirtelen beindultak a dolgok, és ahogy látom, a Krisiun vagy a Torture Squad azért eléggé megtanulta tőlünk a leckét, hiszen nekik is sikerült kitörniük Brazíliából. Azt figyeltem meg, hogy Latin-Amerika vagy Ázsia valahogy még jobban szerette a Sepulturát és szereti a Soulfly-t, mint mondjuk Európa meg Észak-Amerika. Ennek valószínűleg pont az az oka, hogy nekik határozottabb képük van arról, honnan indultunk és min mentünk keresztül, amíg idáig eljutottunk. A harmadik világban élőkkel valahogy van egyfajta különleges kapcsolatunk. Sokan csakis a mi példánkból tudják, hogy igenis létezik kiút.

Hosszú évek óta Phoenixben élsz, de nyilván rendszeresen hazajársz Brazíliába. Milyen érzések kavarognak benned ilyenkor?

Valahol ugyanazok, mint régen, de mindig van bennem egy nagy adag izgalom is, amikor hazamegyek. Otthon egyébként nem sok minden változott: Brazília hangos, zajos és egy cseppet kaotikus, de ez bejön nekem… (vigyorog) A családom miatt gyakran megfordulok ott, és ilyenkor mindig remekül ki tudok kapcsolódni. De egyébként bárhová szívesen megyek. Nem bírok huzamosabb ideig egy helyben maradni, turné- és útfüggő vagyok.

Melyik volt a legjobb és legemlékezetesebb a megszámlálhatatlanul sok eddigi turné közül, amiken részt vettél?

Egy rövidebb brazil-argentin körút, amin a Ramones-zal közösen játszottunk a Sepulturával. Egyik este ők zárták a programot, a másik este mi. Utóbbi azért elég szürreális élmény volt: bassza meg, a Ramones azért mégis egy legenda, mi is az ő lemezeiken nőttünk fel… Nagyon-nagyon jó srácok voltak egyébként, remekül kijöttünk velük. Emlékszem, Igorral minden este ott álltunk a színpad szélén, és néztük, ahogy a fekete bőrdzsekijeikben nyomják a nótákat: „Odanézz, olyan az egész, mint a Rocket To Russia borítóján!” (nevet) Ez eleve adott egy plusz töltetet az egész turnénak, de a közönség is nagyon jó volt, hiszen minden városban eljött az összes helyi punk és az összes helyi metalos.

Bizonyára unod már azt a minden interjúban előkerülő kérdést, hogy látsz-e esélyt a klasszikus Sepultura újjáalakulására, de ez azért mindenkit érdekel…

Nos, én mindenképpen szeretném tető alá hozni a dolgot, de jelenleg úgy fest, hogy összességében nem állunk túl jól, és minél többet gondolok rá, annál kevésbé tűnik kedvezőnek a széljárás… Paulóval (Paulo Jr. basszusgitáros) nincs semmi gond, Andreas (Andreas Kisser gitáros) azonban nehéz ember, cseppet sem könnyű vele kijönni. Imád szarságokat beszélni rólam és újabban Igorról is az interjúkban… Ettől még persze nyugodtan alszom, bár azt azért nem mondom, hogy egyáltalán nem érdekel. De tudod, mi az ábra? Hogy igazából fogalmam sincs, mi oka van erre az egész sárdobálásra, hiszen több mint tíz éve nem is találkoztunk. Az egész dolog lényegét nem látom át. Én nem foglalkozom vele, sem azzal, amit csinál, sem azzal, hogy befeketítsem a sajtóban… Szóval a közeljövőben nem látok túl sok esélyt a közös zenélésre, de bízom benne, hogy valamikor azért összejön a dolog.

Úgy tudom, nem valami szimpla újjáalakuló turnét szeretnél, hanem egyfajta nagy utazó karnevált, ahol mindenki ott van, aki csak valaha is megfordult a Sepulturában.

Igen, ez nagyon fontos. Ha megcsináljuk, csakis így szabadna megcsinálni. Nem lenne fair kihagyni azokat a srácokat, akik ugyan a legismertebb felállás előtt, de szintén játszottak a zenekarban. Jairo Guedez, a zenekar első gitárosa például két lemezt is felvett velünk, tehát nem is lehet vitás, hogy neki ott kell lennie. De ugyanígy említhetném az első basszusgitárosunkat, Betót is, aki Paulo érkezése előtt játszott a csapatban. Most Kanadában él, de rendszeresen beszélünk, találkozunk. Miért ne lehetne ott ő is? Szerintem ez igazán jó bulinak ígérkezne… Az egész ötletet egyébként a Scorpions adta, akik Wackenben szintén színpadra hívták Michael Schenkert meg Uli Roth-ot. Mi is játszottunk azon a fesztiválon, így láttam a koncertet, és óriási volt, nagyon-nagyon jól sült el a dolog.

Tényleg nem hallottál egyetlen nélküled készült Sepultura albumot sem?

Még azokat sem, amiken az öcsém játszott. Egyszerűen nem érdekelnek. Ezt sokan képtelenek megérteni vagy egyenesen azt hiszik, hazudok, pedig nem olyan bonyolult… Egy zenekarban olyan emberek játszanak együtt, akik szeretik egymást, közel állnak egymáshoz, viszont ezek a kapcsolatok néha ugyanúgy elromlanak, mint mondjuk egy házasság. Ha pedig elváltál a feleségedtől, utána nem szervezel vele közös esti programokat, nem igaz? (vigyorog) Inkább megpróbálsz továbblépni, mert nem akarod feltépni a sebeidet.

Melyik minden idők három legjobb lemeze?

Az első mindenképpen valamelyik Celtic Frost. Sőt, nem is, legyen inkább a Hellhammertől az Apocalyptic Raids! (vigyorog) A következő az Exodustól a Bonded By Blood. Velük nemrég játszottunk együtt, óriási volt látni-hallani őket.

Az újravett verziót is hallottad?

Igen, jó az is, de azért nem annyira, mint az eredeti… A harmadik pedig a Suicidal Tendenciestől a Join The Army.

Mi az élet értelme?

Élet, zene, halál.

Fotó: Valentin Szilvia