Ezúttal a legutóbbi, kemény fél évtizednyi kihagyáshoz képest gyorsabb tempóban szállította le új nagylemezét a svéd Spiritual Beggars, az egykori Carcass és jelenlegi Arch Enemy csodagitáros Mike Amott klasszikus hard rock/metal projektje. A csapat az évek során fokozatosan jutott el a kezdeti idők súlyos, elsősorban a Black Sabbath és a Trouble ihlette doomos muzsikájától a '70-es évek minden zenei szépségét egyesítő, riffelős retro hard rockig, az Earth Blues pedig már a második albumuk a görög Apollo Papathanasio énekessel a mikrofonnál. Az aktuális lemezről és a csapat terveiről Sharlee D'Angelo basszusgitárossal nyílt alkalmunk eszmét cserélni.
A beszélgetésünk előtt még nem volt időm igazán alaposan áthallgatni az Earth Bluest, de nekem mindenképpen súlyosabbnak tűnik ez az új lemez az előzőnél. Egyetértesz?
Nem feltétlenül a súlyos a jó szó szerintem, de értem, mire gondolsz. Én inkább azt mondanám, egy bizonyos értelemben véve az epikusabb vonalhoz kanyarodtunk vissza ezzel a lemezzel, ám ugyanakkor egyszersmind direktebb is a Return To Zerónál. Bizonyos pillanatai sokkal-sokkal energikusabbak, mint az előző album témái.
Ez már a második lemezetek Apollo Papathanasióval a mikrofonnál, így most már bizonyára meg tudod fogalmazni, mennyiben más vele dolgozni, mint az elődjével, JB-vel...
Azon túl, hogy énekesként is teljesen eltérő karakterek, a megközelítésük is teljesen más. JB alapvetően bariton torok, tehát gyökeresen más regiszterekben mozog a hangjával, mint Apollo. Ám még talán ennél is fontosabb a dalszerzés tekintetében, hogy JB alapvetően gitáros, aki eközben lett énekes, Apollo azonban mindig is énekes volt. Azt kell mondjam, a kevés igazi énekes közé tartozik, akikkel a pályám során együtt dolgoztam eddig... Tud magasan énekelni, tud mélyen énekelni, tud igazi melódiákat írni a zenei alapokra. Gyakorlatilag olyan egy zenekari próbán, mintha a hangja külön hangszer lenne, amivel ugyanúgy kísérletezhetünk, mint a többivel.
Ez azt jelenti, hogy az album dalai a régi módszerrel, a próbateremben álltak össze, nem pedig a neten küldözgettétek egymásnak a fájlokat?
Nyilván mindenki írogat otthon, egyedül is ezt-azt, riffeket, dallamokat, dalvázlatokat, de igen, a végleges számok úgy állnak össze, hogy mindenki egy légtérben tartózkodik. A mi zenénk olyan, ami remek terepet ad minden hangszeres számára az önkifejezésre, az egyéni kiteljesedésre, és ezt vétek lenne nem kihasználni. A fő dalszerzőnk ettől még persze Mike Amott marad, aki fenomenális zeneíró, a szövegekért pedig Apollo felelt. Mi, többiek elsősorban a dolgok hangszerelési apróságai terén járulunk hozzá sok lényeges ötlettel az összképhez.
Melyik a kedvenc számod az új albumról?
Napról napra változik, de most talán a Legends Collapse, a zárótéma.
Elég markáns lett ez a borító is...
Igen, tényleg az. A koncepció az volt, hogy vegyünk valami olcsó posztert, olyasfélét, ami a '70-es években minden hálószobában ott lógott: tudod, egy lengén öltözött pár áll a tengerparton, és nézik a naplementét, ilyen klasszikus giccs... (nevet) Na, ezt akartuk megkavarni egy cseppet a gombafelhővel, ami elméletben ugye szintén nagyon is a mindennapok részét képezte a '70-es években, hiszen a hidegháború éveit éltük. Kicsit olyasmi ez is, ami mintha ismét visszaszivárogna az életünkbe, csak éppen más formában, új szereplők révén, gondolj csak arra, ami mostanában megy Észak-Koreában... Viszont az életet jelképező madarak is ott röpködnek a horizonton, és a pár őket figyeli a képen. Tehát mindennek a vége és valami újnak a kezdete is ott rejlik a borítón.
Az utóbbi években elég komoly retro-trend bontakozott ki a rockzenében, ti viszont a kezdetektől fogva a '70-es években gyökerező muzsikában utaztok. Mit gondolsz, egy olyan bejáratott névnek is segíthet ez a hullám, mint a Spiritual Beggars?
Ez egy érdekes kérdés, amire a következő hónapok fogják megadni a választ. Az biztos, hogy amikor a legutóbbi lemez kijött, még totálisan más közegbe érkeztünk vele. Már úgy értem, akkor is léteztek ezek a csapatok, akikről beszélsz, vagy legalábbis sok közülük, de messze nem kaptak ekkora reflektorfényt, mint manapság. Bízom benne, hogy ez akár nekünk is segíthet. Tény, hogy sok szempontból rokon dologban utazunk... Nekem is tetszik egy egész sor fiatal vagy fiatalabb banda erről a vonalról, akik zeneileg tényleg teljesen olyanok, mintha negyven évvel ezelőttről bukkantak volna elő.
Csak a zeneipar működik ma már kicsit másképp...
Na igen. Meg persze a technológia is más... Ma már gyakorlatilag minden hozzáférhető bárki számára ezen a téren a fejlődésnek köszönhetően, viszont az, hogy megvan az összes szoftvered meg eszközöd egy lemez elkészítéséhez, még korántsem jelenti azt, hogy képes is vagy kezelni azokat. Úgy is mondhatom, hogy ma már tényleg bárki készíthet lemezt, de a végeredmény ettől még nem feltétlenül lesz jó! (nevet) A '70-es években még minden a természetességről szólt, nem a technikáról. Mivel teljesen mások voltak a lehetőségek, a zenekarok együtt zenéltek a stúdióban, és tisztában voltak vele, hogy amit felvesznek, azt utána többé-kevésbé élőben is pontosan reprodukálni tudják majd. Ezen a téren a '80-as években borult fel az egyensúly, ott került előtérbe a matek, a trükközés, viszont ezzel el is veszett a '70-es évek szellemisége, az a bizonyos organikus, élő, lélegző hangzáskép. Ma akármit megcsinálhatsz a stúdióban, akármit belevarázsolhatsz a zenédbe. Az már persze más kérdés, hogy mindezt élőben is vissza tudod-e adni... A másik, hogy a '70-es években valahogy higgadtabb, nyugodtabb zenék születtek, nem ennyire szélsőségesek, mint manapság. Mára a metal valahogy a nagyon szélsőséges szélsőségek irányába fordult, ha érted, mire gondolok.
Mit gondolsz, ezért ilyen népszerűek mostanság ezek a természetesebb megszólalású, retrós dolgok is?
Az biztos, hogy ezek a csapatok valami olyasmit teremtenek, ami a mai zenékből alapvetően hiányzik. Ez egyébként a Spiritual Beggarsre is áll, hiszen itt olyan dalokat írunk, amiket egyetlen másik csapatunkban sem.
Neked azért ott van a The Night Flight Orchestra, ami számomra a tavalyi év egyik legtöbbet hallgatott lemezét készítette el...
Ó, tényleg? (nevet) Ezt nagyon jó hallani, köszönöm! Tény, hogy ott is valami hasonló volt a kiindulási pont, amikor Björn és David (Björn „Speed" Strid énekes és David Andersson gitáros) Amerikában turnézott a Soilworkkel. Éjszakákat dumálgattak át a buszon a végtelen hosszú utakon, miközben szóltak ezek a klasszikus rockzenék, közben piálgattak, és megfogant az ötlet, hogy mi lenne, ha összeraknának valami hasonlót... Björn nagyon jó cimborám, játszottunk is együtt hasonló régi rockdalokat egy Highball Shooters nevű projektünkben, így egyből igent mondtam a megkeresésükre. Ez persze inkább csak elméleti volt, mert hónapokkal később, 2009 nyarán próbáltunk először, majd utána az év karácsonyán. Ezután legközelebb pedig 2011 újévkor! (nevet) Mindenki elfoglalt és boldog az egyéb ügyeivel, viszont a közös zenélések minden alkalommal állati jól sültek el, így úgy döntöttünk, csinálunk egy lemezt. Pénzünk persze gyakorlatilag semmi nem volt rá, de ez még jót is tett az összképnek, mert úgy szól az Internal Affairs, mint egy nagyon drágán felvett 1978-as lemez! (nevet)
Gondolom, turné nem nagyon várható a bandától...
Mi mindenképp szeretnénk itt-ott pár koncertet, és úgy néz ki, igény is lenne rá, de nyilván nem most, hiszen a Soilwork is nemrég adta ki az új albumát, és most mi is a Spiritual Beggars ügyeire koncentrálunk. Garantáltan jó móka lenne élőben is megszólaltatni azokat a dalokat, meg persze iszogatni egy kicsit közösen! (nevet)
A Beggarsszel mi a menetrend a tavaszi európai bulik után?
Átmegyünk Mexikóba, ahol korábban még sosem játszottunk, aztán lesz egy fellépésünk a francia Hellfesten, de tudomásom szerint ez az egyetlen európai fesztivál, ahol mi is ott leszünk idén. Várhatóak még idén görög és japán bulik is, de még formálódik a program. Remélhetőleg lesznek további koncertek is, de azért elég elfoglaltak vagyunk, szóval nem olyan egyszerű mindent megfelelően összeszervezni...
Nem akarlak az Arch Enemy ügyeiről faggatni, de mivel Mike is és te is játszotok mindkét bandában, nem tudom megkerülni a kérdést: miért mondtátok le a nyári fesztiválbulikat? A neten egyből beindultak a pletykák a zenekar belső válságáról... Valami negatív dolog történt esetleg?
Valóban személyes, családi jellegű ügyekről van szó, amiket most kell elrendezni, és teljes figyelmet igényeltek. Emellett egy élő DVD-n is dolgozunk, ami szintén nagyon komoly figyelmet kíván meg zenekari részről, és már írjuk a dalokat is a következő albumhoz, amin valamikor az év hátralévő részében kezdődik meg a munka. Alapvetően soha, semmilyen koncertet nem szeretünk lemondani, de most nem volt más választásunk. Eleve nem volt szó sok buliról, és ha belegondolsz, ez már a harmadik fesztiválnyarunk lett volna ugyanazzal a lemezzel... De semmi negatív nem történt a zenekaron belül.
Ezt jó hallani! Ha nem bánod, még egy dologról kérdeznélek, az viszont régebbi sztori.
Persze, nyugodtan!
Annak idején jópár évet lehúztál a Mercyful Fate-ben. Egyáltalán hogyan keveredtél közéjük 1993-ban, alig húsz éves fejjel?
Snowy Shaw dobos révén, aki Morten Nielsen helyére került be a csapatba. Ha jól emlékszem, Nielsennek valamilyen lábproblémái voltak, ami miatt nem tudta vállalni a turnézást, így került a fedélzetre Snowy. Ő aztán beajánlott engem is, mivel basszerre is szükségük volt, ugyanis Timi Hansen csak az első két bulit vállalta el, egy stadionkoncertet a Metallicával, illetve a Dynamo fesztiválos fellépést. Öt gyereke van, meg stabil melója, szóval abszolút érthető, hogy nem akart visszatérni a turnézós életmódhoz... Így aztán Hank Shermann felutazott Göteborgba, ahol Snowy és én laktunk, és próbáltunk egyet. Szerintem eléggé meggyőzhettem, mivel eleve ismertem gyakorlatilag az összes nótát, így először bevettek a turnéra, majd idővel állandó taggá váltam.
Melyik a kedvenc lemezed azok közül, amiken te is játszottál?
Ez nehéz kérdés... Talán az utolsó, a 9. De a Time-ot is nagyon kedvelem, még ha nem is feltétlenül minden ízében olyan zenét rejtett, amit a rajongók vártak a Mercyful Fate-től. Viszont összességében így is tele van óriási nótákkal. Igazából mindegyikre nagyon büszke vagyok, meg persze arra is, hogy egyáltalán zenélhettem a csapatban.
Hank és King Diamond is időről időre elhinti, hogy előbb-utóbb biztosan lesz még Mercyful Fate. Te tudsz erről valamit?
Nem igazán. Ez az ő döntésük. Amennyiben újra akarják indítani a zenekart, és esetleg számolnak velem, egészen biztos, hogy nem fogok nekik nemet mondani, mert az a hat év életem legszebb időszakai közé tartozik. A lehető legjobb iskola volt, amibe csak járhat egy zenész, tényleg hihetetlenül sokat tanultam azokban az években. Arról nem is beszélve, mennyire nagyszerű fickó mindenki a csapatban. Szóval ha lenne lehetőség ismét velük zenélni, tuti, hogy nem ez az a meló, amire nemet mondanék. Esély egyébként biztosan van, főleg, hogy a Mercyful Fate igazából nem is oszlott fel, egyszerűen csak mindenki a többi dolgára koncentrál. De ettől még látjuk egymást itt-ott, beszélőviszonyban vagyunk. Szóval meglátjuk...
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Nem mondhatok helyette inkább háromszázat? (nevet) Olyan ez, mintha minden idők három legjobb ízét kérdeznéd! (nevet) Igazából szerintem legfeljebb a gyerekek tudnak mindenből egy konkrét kedvencet megnevezni, egy felnőttnek egy ilyen kérdés hallatán egyszerre legalább öt lemez jut eszébe, a következő pillanatban pedig újabb öt. Szóval passzolom a kérdést, ha nem haragszol! (nevet) Annyit tudok segíteni, hogy az utóbbi időben főleg régi kedvenceket hallgatok: Uriah Heepet, Black Sabbathot...
Gondolom, várod az új Sabbath lemezt is...
Naná, nagyon kíváncsi vagyok, mit hoznak ki. Az a félperces részlet, ami eddig kikerült, nagyon is ígéretes, igazán ütős az a riff. Azt persze nem várom tőlük, hogy újrateremtsék, amit negyven évvel ezelőtt alkottak, hiszen minden megváltozott azóta, többek között ők is. De akármit is csinálnak, az bármilyen formában érdekes számomra.
Mi az élet értelme?
Hogy megéld! (nevet)
