Shock!

Februárban, az aktuális Hot Streak lemez turnéja keretében Magyarországon is fellépett a The Winery Dogs, Richie Kotzen, Mike Portnoy és Billy Sheehan közös zenekara, és most már lassan összeszámolni is nehéz lenne, hányadszor köszönthettük Budapesten a rockvilág egyik legelismertebb basszusgitár-virtuózát. A nagyközönség számára még manapság is elsősorban a Mr. Bigből, illetve David Lee Roth szólócsapatából ismert Billy Sheehan ezúttal is hozta a tőle elvárható formát: bőbeszédűen és közvetlenül fogadott minket a koncert előtt a Barba Negra öltözőjében, hogy elcsevegjen velünk az éppen futó aktualitásokról.

Remélem, jó kérdéseitek vannak. Olyanok, amik jelentenek némi kihívást. Nem csak a szokásosak.

Mint például?

Mondjuk az, hogy hogyan jött össze a zenekar.

Vagy az, hogy miként születtek a dalok?

Pontosan. Látom, érted, miről beszélek.

Oké, de azt azért meg akartam kérdezni, hogy miért választottátok magatoknak pont ezt a nevet...

Látod, ezt is mindig megkérdezik. Nem baj, azért elmesélem. Szóval elég nehéz manapság jó zenekarnevet találni, mivel már mindegyik foglalt. Ezért van, hogy manapság mindenki ilyen furcsa, hosszú nevekkel jön. A The Winery Dogs az egyik barátunk ötlete volt, és mivel tetszett, rögtön rá is kerestünk, hogy van-e már ilyen nevű csapat. Szerencsére nem volt. Viszont ez az elnevezés valóban létezik, méghozzá a szőlőkben lévő kutyákat hívják így, akik a tőkéket őrzik. A szőlészetek, a bor a tradíciót, a régi dolgokat jelképezik számunkra, ezek a kutyák pedig ezek fölött az értékek fölött őrködnek, így úgy gondoltuk, a név illik hozzánk, mivel az a célunk, hogy a tradicionális értelemben vett muzsikát védelmezzük. Azt, ahogy még a '60-as években zenéltek: bementek egy szobába, énekeltek, dalokat írtak. Mi is ezt csináljuk.

Van amúgy kutyád?

Macskám van, de gyerekkoromban macskánk és kutyánk is volt. Természetesen a lemez is kutyabarát.

Hallottad, hogy a mai este teltházas?

Persze, még tweeteltem is róla. Kiírtam, hogy köszönöm. Szerencsére nemcsak nálatok, hanem sok más állomáson is teltházas koncerteket adunk. A brit bulik szuperek voltak, Párizs meg egyenesen hihetetlen. Spanyolországban három fellépésünk is volt, és mindhárom sold out lett. Az előző turnén elég sokfelé játszottunk, és az is volt a célunk, hogy megmutassuk az embereknek, miféle zenekar a Winery Dogs. És ez bejött, mivel a kettes lemez elég jól fogy, a turné pedig hihetetlenül sikeres. Nagyon hálásak is vagyunk emiatt. Eleve nagyon komolyan vágtunk bele ebbe a dologba. Már a kezdetektől fogva kikötöttük, hogy ez nem egy projekt, hanem egy igazi zenekar. Én is rengeteg bandát szeretek rajongóként. Ezekre a csapatokra odafigyelek, érzelmileg kötődöm hozzájuk, és mikor feloszlanak vagy tagcserék történnek bennük, mindig kicsit megcsalva érzem magam. Mint zenerajongó, nem akarom, hogy a mi rajongóink érezzenek ugyanígy. Ettől még persze mindhármunknak megvannak az egyéb dolgai: Richie csinálja a szóló-projektjét, Mike egy rakás bandával zenél, nekem pedig ott a Mr. Big, de jelenleg mindannyiunknak a The Winery Dogs az első számú zenekara.

Ha már szóba került a Mr. Big, megkérdezhetem, hogy van Pat Torpey?

Szerencsére jól, javul az állapota. Azt hiszem, ha az ember egy ilyen betegséggel kerül szembe, akkor a legfontosabb a saját viselkedése, hozzáállása, tartása. Pat pedig száz százalékig pozitívan áll a helyzethez, és úgy tűnik, ez segít is. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan ismét együtt csinálunk majd valamit közösen.

Van esetleg már valami konkrétum is?

Ha lenne is, én lennék az utolsó ember, aki megtudja. Én vagyok ugyanis az a srác, aki sosincs képben. Hol játszunk holnap? Nem tudom. Mikor kezdünk? Nem tudom. (nevet) Őszintén szólva én csak a játékra és a tanulásra koncentrálok. Elnézést, de tudom, hogy van más, aki pontosan tudja a programot, így nincs szükség rá, hogy én is tisztában legyek vele. Tőlem tényleg hiába is kérdezel részleteket. Ezért fizetjük a menedzsert.

Van most egyébként másik csapatod is?

Nincs, de tavaly producerkedtem egy fiatal énekesnőnek, akinek Madame Mayhem néven jött ki a lemeze, és nagyon büszke is vagyok rá. A lelkét is kiénekelte a stúdióban, egyébként meg olyan arcok játszottak az albumon, mint Bumblefoot, Ray Luzier vagy Russ Parrish, a bőgőt meg megosztottuk Corey Loweryvel. A dalok is jók, a lemez remekül szól, most pedig épp Dorónak nyitnak az Államokban, úgyhogy azt hiszem, mindenki elégedett lehet a végeredménnyel. Imádtam amúgy a dolgot. Ez volt az első alkalom, hogy a teljes produkciós munkát egyedül csináltam. Talán mondhatjuk, hogy valamennyi lemezen munkálataiba belefolytam, amin eddig játszottam, de ez volt az első alkalom, hogy mindent egyedül csináltam. Tetszett a dolog, úgyhogy szeretnék a jövőben is ilyesmivel foglalkozni. Beszéltem is már egy pár előadóval a dologról. Van egy jó kis csapatom, egy jó hangmérnökkel, keverőssel, a producer feladata pedig ezeknek a folyamatoknak a koordinálása, és a dalszerzés irányítása. Egy rakás kiváló dalszerző van, akire nagyon felnézek: Joni Mitchell, a Beatles tagjai, aztán Neil Young, akik kiváló szakemberek voltak, és mindig a tökéletességre törekedtek. A Madame Mayhem-lemeznél pedig nekem is ez volt célom.

Hogy választod ki amúgy, hogy melyik előadóval dolgozol együtt?

Ezúttal simán csak az történt, hogy leültünk, és mondtam, hogy imádom a hangodat, hatalmas potenciált érzek benned, csináljunk egy lemezt x összegből. Megjegyzem, elég alacsony büdzsét állítottam fel. Madame Mayhem amúgy saját magát finanszírozza, és elég sokan dolgoztak vele, költötték a pénzét, vagy úgy is mondhatnám, átverték. Szóval azt mondtam neki: szerzek neked top-zenészeket, a többi pénzt meg tedd el. Eddig ez az anyaga került a legkevesebbe, viszont szerintem a legjobb, amit valaha is összehozott. Régen minden más volt, egy lemez felvételekor simán szórták a pénzt a producerek, manapság azonban óvatosnak kell lenni. Bárkivel is dolgozom, mindig ügyelek rá, hogy megkapják a pénzükért, amit szerettek volna.

A '80-as években játszottál egy Thrasher nevű bandában is. Szereted a thrash metalt?

Nem nevezném azt zenekarnak, inkább csak egy projekt volt. De egyébként igen, szeretem ezt a fajta muzsikát, komoly hatással is volt rám. Az egyik első felvételem volt az a lemez, és nagyon élveztem, bár élőben sosem léptünk fel vele. Még csak nem is találkoztam mindenkivel, aki játszott rajta. Nagyon sokféle zenét szeretek amúgy, leszámítva a country-western dolgokat és a dixielandet. (nevet) Mondjuk ez sem igaz teljesen, mert Johnny Casht meg szeretem. A Fear nevű punkzenekar például nagy kedvencem, aztán az MX-80, a korai The Clash, még a Rock The Casbah előtti korszakból. Szóval lehet, hogy thrash metalt is fogok játszani valamikor, ki tudja? Karácsony előtt például egy fiatal japán énekesnővel nyomtam nagyon súlyos muzsikát, aztán zenéltem egy country-formációval is. Utájna meg egy j-pop bandában, tudod, három japán kiscsaj, akik énekelnek meg falatnyi ruhában táncolnak. Ügyesek amúgy, valamiért pedig nagyon szerettek volna engem bőgősnek, szóval miért is ne? Mindegyik teljesen más volt, mint amit általában csinálok, épp ezért élveztem őket nagyon. A countryra példul mindenki azt mondja, hogy könnyű, de ez nem igaz. Ha igazán jó akarsz lenni benne, piszok sokat kell gyakorolni. Igazi kihívás volt, nagyon élveztem.

Tanultál amúgy valaha zenélni?

Nem, mindent saját magamtól szedtem le és tanultam meg. Mindent a fülemnek és a memóriámnak köszönhetek. A mai napig fogalmam sincs a zeneelméletről, és kottát sem tudok olvasni.

Mi volt az első dal, amit anno kezdőként eljátszottál?

A Gloria a The Shadows Of The Knighttól. De imádtam a korai Yardbirds zenéjét és Paul-Samwell Smith játékát is, aki óriási basszusgitáros volt. Aztán Paul McCartney rám is hatott persze, ahogy mindenkire. Meg Jack Bruce, Tim Bogert, a Vanilla Fudge bőgőse, Glenn Corninck a Jethro Tullból, mindenki a régi nagyok közül. És persze egy csomó más muzsikus is: Oscar Peterson, aki zongorista, aztán Sonny Rollins és Eddie Harris szaxofonosok, meg egy csomó klasszikus zene, például Debussy, és persze a legnépszerűbbek: Mozart, Bach, Beethoven, illetve a kevésbé ismert zeneszerzők is, mint Rahmanyinov vagy Liszt.

Sokan a régiek közül szeretik mondogatni, hogy a rock halott. Neked mi erről a véleményed?

Én még élek, és jól vagyok, kösz! (nevet) Nézd, minden zene elmúlik egyszer, de az is igaz, hogy sosem tűnik el teljesen. Még mindig van komoléyzene. Persze Bach és Beethoven halott, és ez a fajta zene már közel sem olyan népszerű, mint száz éve, de azért vannak még zeneszerzők. A klasszikus zene tehát meghalt, de mégis játsszák, írják és tanulják ma is. Aztán ott a rockabilly. Gyakorlatilag eltűnt, mégis vannak csapatok, akik ebben a műfajban nyomják. Vagy a lounge. Frank Sinatra is meghalt már, mégis vannak, akik viszik tovább az ő zenéjét is. Szóval lehet, hogy a rock nem lesz mindig ott a fősodorban, nem lesz mindig óriási hatása vagy népszerűsége, de eltűnni sosem fog.

Van időd új bandákat hallgatni?

Nem sok. Ettől függetlenül mindig hallgatok valamit. Az iTunesomon nagyjából két terabájtnyi zene van. Annyi jó muzsika létezik, hogy nehéz időt szakítani még az új csapatokra is... De néha azért elcsípek pár király új zenét is. Az mp3 remek dolog, mert mindig kéznél van. Ellenben a bakelitet sosem szerettem, mert serceg, kattog, ugrik. Emlékszem, volt egy kiváló Debussy-zongoraversenyem bakeliten, de rohadtul idegesített, ahogy serceg. Úgyhogy nagyon boldog voltam, amikor végre megjelent a CD. Végül, amikor kijöttek a külső adathordozók, a teljes gyűjteményemet átkonvertáltam mp3-ba, úgyhogy az iTunes könyvtáram valóban kiváló. Gyakran előfordul, hogy átjönnek a barátaim, felbontunk egy üveg bort, és jöhetnek a kívánságok: ki mit akar hallgatni? Nekem minden megvan! (nevet) Bármi: Everly Brothers-demók, Hendrix és a Band Of Gypsys próbatermi felvételei, akármi. Mint zenerajongó, imádom ezt. Azt hiszem, már mindent begyűjtöttem, amit akartam, talán pár kivétel maradt még.

2011-ben, amikor először beszélgettünk, azt mondtad, hogy tervezed egy instrumentális szólólemez kiadását. Azóta öt év telt el...

És még mindig tervezem! (nevet) Ray Luzier barátommal, a Korn dobosával dolgozgatunk rajta a nashville-i stúdiójában. Ő elfoglalt a Kornnal, én meg a Winery Dogsszal, de a dolog váza azért megvan. Nagyon erőteljes dobolás és bőgőzés lesz a lemezen, és sok más dolgot nem is akarunk rátenni. Leginkább tehát dob és basszus lesz csak rajta, úgyhogy érdekes hangzású lemeznek ígérkezik.

Énekelni tehát továbbra se tervezel rajta?

Nem, de lehet, hogy valamit majd felvonyítok rá, csak hogy zavarjam a szomszéd kutyákat!

És mi a következő lépés számodra? Mik a terveid?

Jobb basszusgitáros akarok lenni. Ma például két órát gyakoroltam, de minden nap dolgozom a játékomon, mindig tanulok valami újat. Most például flamencót gyakorlok. De sok időt töltök üreshúros pengetéssel is, ugyanis azt is szinten kell tartani, hogy jól szólaljon meg a hangszer. Nashville-ben például azt mondják, az ötödik érintő fölött nincs pénz. Ha ott játszol, sosem lesz saját bulid. Van a How Long dalunk, ami marha nehéz, szóval néha csak ülök, és azt gyűröm, amíg tökéletes nem lesz, de a Hot Streaket is sokat gyakorlom. Szóval nem egyszerű végigtolni egy Winery-bulit, de élvezem, mert minden este tanulok. Mindig találok valamit, ami új, ami izgalmas, mindig bedobok valamit, amit sosem játszottam korábban. Fontos számomra, hogy folyamatosan fejlődjek és tanuljak.

Miként építed fel a szólóidat egy-egy koncerten?

Nem tervezek el semmit, egyszerűen csak hagyom, hogy vigyen magával a zene. Mindig totál improvizatív a dolog, bár gondoltam már rá, hogy előre megtervezek egy-egy szólót, ugyanis amikor vége, mindig beugrik valami, amit még be akartam dobni, el akartam játszani. Ennek ellenére még sosem csináltam ezt. Szóval minden este más és más a szóló. Persze akadnak benne visszatérő motívumok, harmóniák, de azokat sem játszom ugyanúgy estéről estére. Sosem tudom még én sem előre, mi fog történni, ami jó is meg rossz is, mert ha jól sikerült a szóló, akkor az király, ha viszont nem úgy sült el, ahogy akartam, akkor jobb lett volna inkább előre kitalálni. Mondjuk, ha rossz is lett a szólóm, remélhetőleg azért annyira mégsem! Magammal szemben viszont elég maximalista vagyok, sosem vagyok elégedett a teljesítményemmel, de a közönség persze sokszor nem veszi észre a bakikat. Lehet, hogy te nem hallod, de én pontosan tudom, hogy ez most nem úgy szólt, ahogy kellett volna. De örülök, hogy ilyen vagyok, ez hajt ugyanis előre. Ha eljön az a nap, amikor eljátszottam a tökéletes szólót, nem is tudom, mit fogok csinálni. Talán elkezdek inkább bendzsózni! (nevet) De ez a nap valószínűleg sosem jön el, mivel mindig valami újjal kísérletezgetek, azaz nem elégszem meg annyival, hogy azt játsszam, ami tökéletesen megy.

Mi jár a fejedben az utolsó nóta végén?

Sosem az, hogy végre vége, ugyanis simán bírom a hosszú koncerteket. Steve Vaijal például két és fél órás koncerteket adtunk, de három órát is simán bírok.