Shock!

Négy év után végre újra budapesti színpadon láthatjuk a Toto zenekart, akik átfogó turnéval ünneplik négy évtizedes fennállásukat. Ennek kapcsán nyílt lehetőségünk interjút készíteni a zenekar egyik tagjával. Mivel Joseph Williamsszel fixáltuk le az interjút, ennek megfelelően a célirányos kérdések is neki készültek, ám az énekesnek végül közbejött valami, de ahelyett, hogy lemondták volna, Steve Lukather elvállalta az aznapi sajtózást. Az elején még pár témakör megmaradt, aztán végül átfordult az egész kötetlenebb beszélgetésbe...

Tudom, hogy Joseph interjúzott volna, de történt valami, és engem kaptál helyette, bocsi! (vigyorog) De tudod mit, megpróbálok válaszolni a neki szóló kérdésekre. Negyven éve nyúzzuk egymás idegeit, elég jól ismerem. Egy családtagja megbetegedett, ezért nem tudta vállalni, szóval megpróbálom megválaszolni a kérdéseket, aztán lehet, hogy mindenki röhögni fog rajta. Ha nagyon nem megy, majd szólok.

Az első kérdésemre válaszolhatsz a saját nevedben és az ő nevében is. Joseph esetében húsz év szünet előzte meg a Toto 2010-es újjáalakulását... Mi volt az újjáformálódás apropója?

Erre Luke-ként válaszolnék. Igazából akkoriban nem az járt a fejemben, hogy Joe jöjjön vissza, hiszen Mike Porcaro már küzdött az ALS-szel, ami ellen sajnos később csatát vesztett. Ez a betegség volt a motiváció, hogy újra összejöjjünk. David Paich felhívott, hogy „Luke, csinálnunk kellene valamit Mike-ért!″ Én mondtam, hogy rendben, csináljuk, ha Steve Porcaro és Joseph Williams visszajönnek. Aztán majd kitaláljuk a többit. David egyetértett. Joseph-fel gyerekkorunk óta barátok vagyunk, tudtam, hogy még mindig remekül énekel, és akartam még egy esélyt adni ennek az egésznek. Aztán végül minden egyes este gyilkos módon énekelt, a hősömmé vált, tényleg. A végén mindenki belement ebbe, és minden jól alakult.

Nagyon szeretem egyébként Joe hangját, szerintem ő a legjobb énekes a Totóban.

Szerintem is! Ez nem is kérdés. Mindamellett ő volt a legtöbb ideig nálunk, először 1986-tól '89-ig, most pedig újra itt van, most már lassan tíz éve. Tényleg ő töltötte itt a legtöbb időt, többet, mint bárki más.

A Toto mindig a perfekcionizmusról volt híres. Amikor összeraktok egy setlistet a turnékra, például erre, milyen koncepciót követtek?

A koncepció most annyi, hogy ez a negyvenedik évfordulónkat ünneplő turné, ezért minden egyes lemezünkről válogattunk. Természetesen a nagy slágereket mindig előszedjük, meg ritkaságokat, de emellé sok rajongói kedvencet is beválogattunk. A setlistet együtt rakjuk össze, de megkérdeztük a Facebookon a rajongóinkat erről, és jó ötleteket adtak. Nem akarjuk mindig ugyanazt csinálni, persze amellett, hogy a kötelező slágereket mindig el kell játszanunk, de régebben is variáltunk a számokkal. Például a legutóbbi európai turnén eljátszott dalokat is kicseréltük... Amikor a DVD-felvételt készítettük, akkor is mást játszottunk, meg hozzácsaptunk pár újabb dolgot. Minden este más és más, igazából elég izgatottak vagyunk, hogy újra játsszuk a dalainkat.

Megnéztem a japán setlistet, és játszotok néhány feldolgozást is: Beatlest, Michael Jacksont... Miért kell ezeket még mindig műsoron tartani?

A Jackson-féle Human Nature-t Steve Porcaro írta, én is játszottam rajta, David Paich is játszott rajta, és nagy siker volt. Sokan nem is tudják, hogy a Thriller lemez elkészítésében is elég nagy szerepünk volt annak idején.

Tudom, hogy ez így elég nyersen hangzik, de személy szerint Toto-rajongóként inkább saját dalokat hallgatnék tőletek.

Értem, miről beszélsz, és ez ugyan valóban egy Michael Jackson-dal, de többen részt vettünk a megírásában, a közönség meg mindig jól fogadta. Steve Porcaro meg velünk van a színpadon, és ez az ő pillanata. Tudod, mindenkinek megvan a saját tündöklése a koncertjeinken. Ki tudja, lehet, hogy később soha többet nem szedjük elő. De van vagy négyszáz dalunk, nehéz mindenki kedvére tenni.

Amúgy emlékszel minden Toto-dalra?

Dehogy! Amikor az All In című gyűjteményes kiadványunkon dolgoztunk, és mindent újramasztereltünk az eredeti szalagokról, kronologikus sorrendben a legelső lemeztől a legutolsóig, olyan érzés volt, mint amikor olyan filmeket nézel, amiket gyerekkorodban láttál utoljára. Nagyon súlyos élmény volt az egész. Másfél hétre bementünk egy stúdióba, David, Joseph, Steve és én, meg még néhányan, például Elliot Scheiner, a legjobb hangmérnökökkel. Igazából az egész roppant érzelmes időszak volt. Egy csomó mindent teljesen elfelejtettem, voltak olyan dalok, amiket harmincöt-negyven éve nem hallottam! Szóval a válaszom az, hogy egyáltalán nem emlékszem mindenre. A kézenfekvő számokra igen, de sok dal teljesen kiment már a fejemből. Klassz volt ezeken újra dolgozni, és jobb hangzást adni nekik. Bár rájöttem arra is, hogy a legtöbb számunk nagyon is jól szól, a legtöbb kiállta az idő próbáját. Persze pár szöveg miatt fogtam a fejem, hogy úristen, ez milyen szörnyű, sírtunk a röhögéstől közben. De ezen a kiadványon hallhatsz minket felnőni az első lemeztől az utolsóig, ami negyven évet ölel fel az életünkből, és ez valahol elég fura.

Gitárosként milyen hatással van az rád, hogy rengeteg világszínvonalú dobossal volt lehetőséged játszani?

Ha egy helyen vagy ilyen arcokkal, az... leginkább alázatossá tesz. Óriási megtiszteltetés, hogy ilyesmiben részem lehetett. Néha el is merengek azon, hogy tényleg én csinálhatom mindezt? (nevet)

Szóval még mindig rajongónak neveznéd magad, nem kizárólag zenésznek?

Igen, ez így van. Amikor gyerekkori hőseimmel nyílik lehetőségem közösen játszani, találkozni, együtt lógni, mindig megadom nekik a tiszteletet. Még akkor is, ha már barátokká váltunk, még mindig alázatosan állok ahhoz, hogy ilyen arcokkal zenélhetek, és néha csak csóválom a fejem, hogy tényleg a részese lehetek mindennek.

Utoljára 2015-ben játszottatok Budapesten, de előtte már párszor megfordultatok nálunk. Van esetleg valami különleges emléked innen?

Ó, rengetegszer voltam már nálatok, és mindig különleges érzés visszatérni. Amikor fiatal voltam, marha sokat ittam, és minden őrültségbe fordult a végén, de már nem iszom. (röhög) De egyébként az emberek, az építészet, a kaja, a séták a városban, a kedvesség, meg a remek közönség otthonossá teszi mindig számomra a helyet. Az ügynököm is magyar, szóval ő is borzasztóan várja már a koncertet! (nevet) Mondta is, hogy el kell vinnem a legjobb étterembe.

Számos gitáros ikonként tekint rád. Ez hogy érint?

Igazából lövésem sincs, hogyan lehetséges ez. Annyi hihetetlenül jó gitáros létezik a világon. Oké, tudok gitározni, azt nem mondanám, hogy szar vagyok, de nem tudom elképzelni, hogy bárkinek én legyek az idolja. Persze köszönöm nekik, és hálás vagyok azért, hogy mások örömet találnak a gitárjátékomban. Még mindig gyakorlok és folyamatosan tanulok új dolgokat, sokat foglalkozom a gitározással, nagyon szeretem még mindig.

Sok gitáros pedig egyáltalán nem szeret gyakorolni...

Én igen, és élvezem is. Saját magam miatt csinálom. Tény, hogy nem próbálok már a legjobb lenni. Már nem vagyok fiatal, de még mindig próbálok finomítani a játékomon. Kipróbálok új dolgokat, meg az ujjaimat is formában kell tartani. Imádom csinálni, nyolc éves korom óta így van ez.

Mit tartogat a jövő a zenekar számára?

Október 20-án lesz az utolsó koncertünk Philadelphiában, utána hosszú szünetet tartunk. Fogalmam sincs még, hogy milyen hosszút, szóval ha valaki azon agyal, hogy majd jövőre megnéz minket, nem fog. Idén még van erre lehetőség.

Új lemezt várhatunk még?

Azt nem akarok csinálni. Igazából nem látom értelmét manapság a lemezkészítésnek: ki ül le és hallgat végig egy teljes albumot manapság? Persze valamilyen formában fogunk még zenét készíteni, de most szünetelünk egy ideig. Az elmúlt évtizedben minden egyes évben rengeteget dolgoztunk. Szükségem van egy kis pihenőre. A kisebb gyerekeim gyorsan felnőnek, a nagyobbak meg már fel is nőttek, velük szeretnék lenni egy kicsit.

A Toto június 27-én Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik. Részletek itt.