Shock!

Nyáron hat év lemezínség után tért vissza a színre az amerikai underground metal színtér egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő csapata, a Bruce Franklin és Rick Wartell gitárduó vezette chicagói Trouble. A The Distortion Field címet kapott új album mindenképpen korszakhatárt jelent a power/doom alapzenekar életében, hiszen ez az első a sorban, amelyen már nem az eredeti énekes, Eric Wagner hangja hallható, hanem egy tőle gyökeresen eltérő karakterű frontember, Kyle Thomas, akit szintén nem kell bemutatni senkinek, miután azelőtt többek között az Exhorder, a Floodgate vagy az Alabama Thunderpussy élén alkotott maradandót. Ugyan nem volt egyszerű menet, de végül sikerült összehoznunk egy kérdezz-feleleket az aranytorkú énekessel.

Kyle, először is hadd gratuláljak, mert az új lemezetek fantasztikus lett... A hangulata kicsit az 1990-es lemezre emlékeztet, de ezzel együtt teljesen új fejezetet is nyitott a zenekar történetében.

Nagyon szépen köszönöm, óriási érzés, hogy ennyien szeretik az albumot! És úgy látom, a véleményed is teljesen helytálló, mert a lemezen valóban akadnak hasonlóságok az 1990-essel, de ugyanakkor a saját lábán is megáll. Összességében ez itt tényleg egy új fejezet kezdete a Trouble számára.

Kicsit utazzunk vissza az időben: bő másfél évvel ezelőtt hogyan találtad magad ismét a Trouble frontján?

Larry Burns, a Trouble régi hangmérnöke keresett meg. A zenekar akkor már egyértelműen elégedetlen volt Kory Clarke-kal, úgyhogy Larry megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha ismét felkérnének énekesnek engem. Természetesen azonnal igent mondtam.

A '90-es évek végén már énekeltél a csapatban, de akkor nem igazán lett ennek folytatása. Ez most egy teljesen új kezdet, vagy csak fel kellett venni a fonalat?

Akkoriban nem írtunk közösen semmit, szóval ebből a szempontból kicsit új volt most a dolog. Ugyanakkor viszont nagyon jól ismerem a srácokat, szóval kényelmesen vissza tudtam illeszkedni közéjük.

Kész, Koryval már nagyjából megírt dalokba kellett beledolgoznod magad, vagy újakat írtatok?

A Kory által írt dolgok közül semmit sem használtunk fel a The Distortion Fielden. Én írtam az összes szöveget és énektémát a One Life, a Sucker fele és a Hunters Of Doom refrénje kivételével. Bruce pedig sokat segített a saját részeim kidolgozásában is, hihetetlenül jó füle van. De alapvetően szabad kezet kaptam az ének és a szövegek kérdésében, ha pedig valami nem tetszett nekik, azt megváltoztattam. Elvégre rutinos, öreg rókák vagyunk mindannyian...

Szerintem ez az album kevésbé pszichedelikus, mint az előző három. Ez szándékos törekvés volt, vagy egyszerűen csak így jött ki a lépés?

Zenei szempontból nem igazán tudok válaszolni a kérdésre, hiszen az alapokat a többiek írták. De az nekem is leesett, hogy Bruce és Rick most amolyan masszív, a kiindulóponthoz visszakanyarodó nótákat szeretett volna írni, és magam is úgy látom, hogy sok dalhoz foghatóan kiemelkedőt az említett 1990-es album óta nem írtak.

Miért vetettétek el az eredetileg tervezett The Dark Riff címet?

Valahol szerintem mindenki érezte, hogy nem elég ütős, de őszintén szólva túl sokat nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. A The Distortion Field mindenesetre nekem is sokkal jobban tetszik. Nem vagyok benne biztos, hogy emiatt vagy sem, de amikor utánanéztem, találtam bizonyos kapcsolódási pontokat, amik Steve Jobs karizmájára utalnak az Apple-nél. Mivel nem én jöttem elő az ötlettel, nem tudom, hogy innen hallották-e a többiek is ezt a szókapcsolatot, de az biztos, hogy marha jól hangzik.

Ének szempontjából melyik új dal jelenti a legnagyobb kihívást, és melyik tesz próbára leginkább a régebbiek közül?

Azt még nem tudom, élőben melyik új lesz a legkeményebb falat, de talán a When The Sky Comes Down és a Glass Of Lies. A régebbiek közül a The Sleeper és a Black Shapes Of Doom izzasztott meg elég alaposan.

És melyek a kedvenceid a friss darabok közül?

Nehéz választani, de a Sink Or Swim, a Glass Of Lies, a Butterflies és a When The Sky Comes Down mind nagyon közel áll hozzám. Ha viszont holnap kérdezel meg, lehet, hogy másik négyet mondok...

Most már van új basszeretek, de ha jól tudom, a lemezre Bruce és Rick játszotta fel a basszustémákat. Mi történt Shane Pasquallával?

Nem tudom pontosan, mi volt a helyzet Shane-nel, de a témák többségét valóban Bruce nyomta fel, a maradékot pedig Rick. Azt hiszem, a Your Reflectionben egy harmadik arc játszott, de a hangszeres részek rögzítésénél egyáltalán nem voltam jelen, szóval ebben nem vagyok biztos... Mindenesetre Rob Hultz az új basszusgitárosunk a Solace-ből (és a Godspeedből – D.Á.), és a srác gyilkos zenész, szóval élőben garantáltan állati jól szól majd minden!

Milyen turnéterveitek vannak a közeljövőre nézve?

Jelenleg az életünket tekintve nem vagyunk abban a helyzetben, hogy úgy turnézzunk, mint néhány huszonakárhány éves srác, akiknek a világon semmi vesztenivalójuk nincs. Európában mindenesetre már lekötöttünk egy jó hétnyi koncertet októberre, és formálódnak a további állomások is. Szó volt már lehetséges közös dátumokról a Downnal is, ezekből tavasszal lehet valami. Senki se várjon tőlünk száz koncertet 2014-ben sem, de azért megpróbálunk minél több bulit beilleszteni a mindennapi életünkbe. Számunkra is nagyon fontos támogatni a lemezt, és persze játszani a klasszikusokat, amelyeket mind ismerünk és imádunk.

Tudom, hogy erről elsősorban Ricket vagy Bruce-t kellene kérdeznem, de mit gondolsz arról, hogy Eric Wagner, Ron Holzner és Jeff Olson old school Trouble műsorral koncertezik The Skull néven?

Imádom, hiszen így lesz esélyem részt venni olyan koncerteken, ahol tanúja lehetek, amint a kedvenc bandám dalai közül játszanak! Csakis szeretetet és tiszteletet érzek a srácok iránt, Ron pedig egyenesen a legjobb barátaim egyike.

Mit gondolsz, újabb hat évbe telik majd, mire elkészül a következő Trouble lemez?

Te jó ég, remélem, nem!

Evezzünk akkor más vizekre is! Még mindig nem tudom, mi történt pontosan az Alabama Thunderpussyval. Az Open Fire lemez mestermű volt, és szerintem senki sem várta volna, hogy egy olyan óriási lemez után feloszlotok...

Szégyen is, hogy véget ért a történet. Ugyan arról volt szó, hogy kiléptem, ez azonban egy barom hazugság. Néhány évnyi kemény turnézás után azt kellett mondanom a srácoknak, hogy a továbbiakban nem tudom vállalni a hosszú koncertsorozatokat, mert egyszerűen nem kerestem annyit, hogy eltartsam belőle a családomat. Továbbra is szerettem volna folytatni a lemezkészítést és a rövid turnékat, de eközben otthon a kicsi gyerekeimnek és a feleségemnek is szüksége volt rám, a számlákat azonban nem tudtuk fizetni. A banda óriási volt, de akadtak azért gondok, és a legnagyobb problémák gyökerei mind arra az időszakra nyúltak vissza, amikor én még nem is zenéltem velük. Büszke vagyok az Open Fire lemezre, és sajnálom, hogy úgy lett vége a történetnek, ahogy – de nem én léptem ki.

Eszerint rossz emlékeid vannak abból az időszakból?

Nem, többnyire óriásiak. Olyan hosszú idő után nagyon élveztem, hogy ismét egy igazi zenekarban játszhattam, Bryan Cox pedig igen különleges barátom, hiszen a másik csapatomban, a Pitts Vs. Prepsben is ő dobol. Nagyon szerettem Ryan Lake-kel és Mikey Bryanttel is játszani, mert nagyszerű arcok és kiváló muzsikusok is. Richmondban is sok kiváló új cimborára tettem szert, amíg velünk játszottam. Hiányoznak is rendesen.

Az Exhorder az utóbbi években megint aktív volt, de aztán ismét feloszlottatok. Mi történt már megint? Ez most már tényleg a legvégső vég volt, vagy adtok még esélyt a dolognak a jövőben?

Tudod, hogy megy ez: néha a dolgok egyszerűen nem jönnek össze. Abból a zenekarból sokkal-sokkal több is lehetett volna, de aztán végül nem működött. És ez fáj. Sok ember csalódott amiatt, hogy az Exhorder sosem volt képes kiaknázni a benne rejlő potenciált – köztük én magam is. És ezúttal őszintén garantálom neked, hogy soha többé nem futunk neki ismét a dolognak. Nincs bennem utálat vagy rosszindulat a többiekkel szemben, szeretem őket. De Frankie halála és számos családi jellegű probléma közepette egyértelműen az tűnt a legjobb megoldásnak, ha elválnak útjaink.

Említetted az imént a Pitts Vs. Prepset. Itt mi a helyzet? Várható bármi újdonság a csapattól?

Haver, az a zenekar is valami rohadt jó, és egyszerűen nincs szerencsénk, semmi komoly nem jön össze! Teljes egészében elkészítettünk egy lemezt, de még mindig nem nyílt alkalmunk arra, hogy olyan hangzást kreáljunk neki, amilyet szeretnénk, és így nem is tudtuk kihozni. Talán majd egyszer.

Úgy tudom, még a Floodgate időkből is akadnak kiadatlan témáitok. Ezek megjelentetésére esetleg látsz esélyt?

Hidd el, én mindenképpen ki akarom hozni ezeket is. És most az életem egy másik keserű pontjáról beszélünk, a Floodgate ugyanis egyértelműen az én gyermekem volt. És ehhez képest az is egy olyan fejezet, ahol egy nagyszerű dolog képtelennek bizonyult kifutni magát a benne rejlő lehetőségeknek megfelelő módon. Lehet, hogy bennem van a hiba...

Miket hallgatsz mostanában? Mondanál öt lemezt, amit sokat hallgattál az utóbbi hetekben?

Bárcsak tudnék! Abszolút nincs időm semmi újat hallgatni mostanában. Heti három estén át énekelek a Bourbon Streeten (New Orleans leghíresebb utcája, tulajdonképpen a helyi szórakozónegyed ütőere – D.Á.), így aztán a szabadidőmben nem is nagyon akarok zenét hallgatni. Most a turnéra készülődve is csak a régi Trouble lemezeket pörgettem, nem tudom, ez számít-e...