Shock!

A legenda szerint Ian Gillan a falhoz vágta a Born Againből kapott tiszteletpéldányait, amikor meghallotta, hogy szól a lemez - persze az is lehet, hogy az ablakon hajította ki a korongokat, vagy hogy az egész nem is igaz. Akárhogy is volt, ez a kis epizód mindenesetre jól illusztrálja ezt az elejétől fogva bizarrnak ható, de a résztvevők zsenialitása miatt mégis gyümölcsözőnek ígérkező együttműködést, amelynek harmincadik évfordulója pont most érkezett el, és amelyről a jelenleg ismét tomboló ozzys Sabbath-lázban sem szabad elfeledkeznünk.

Mindenesetre 2013-ban nemcsak a három évtizedes jubileum miatt pikáns a Black Sabbath Ian Gillannel készült lemezéről beszélni, hanem azért is, mert az ozzys Sabbath is idén hozott ki új albumot 13 címmel (amelyen a tervekkel ellentétben mégsem jutott szerep Bill Wardnak, tehát a mai napig a Born Again az utolsó Sabbath stúdióalbum, amin ő is játszott), és a Deep Purple is remekbe szabott új anyaggal jelentkezett nemrég. És mivel a Purple MK II reunion éppen 1984-ben történt meg, ebben a gajra ment Gillan / Iommi együttműködésnek nem kis szerepe lehetett. Tegyük persze hozzá, hogy azóta ez az éra is rehabilitálódott, köszönhetően a Born Again egynémely híres rajongójának és persze annak is, hogy pár éve maga Gillan is feltett róla egy dalt saját életmű-válogatására, a Gillan's Innre. Ami a később népszerűvé vált zenészeket illeti, szinte már közhelyszámba megy, hogy Slasht a Zero The Hero riffje ihlette a Paradise City megírására (a két téma valóban hasonló, de direkt nyúlásról szerintem nem lehet beszélni), de szívesen emlékszünk a Cannibal Corpse verziójára is, amely egy teljesen új réteg figyelmét hívta fel húsz évvel ezelőtt erre az akkoriban mellőzött klasszikusra. Nem elfelejtendő persze az sem, mennyire illeszkedett a Psychotic Waltz profiljába a Disturbing The Priest is, ráadásul úgy, hogy egy hangot sem változtatott rajta a zseniálisan agyas megszólalású prog metal alapcsapat.

Én a magam részéről első pillanatban belezúgtam a zeneanyagba, amikor csaknem két évtizede átvetettem kazettára a Solarisban: akkoriban tudatosult bennem, hogy a Black Sabbath a heavy metal alfája és omegája, beleborultam már az ozzys lemezekbe és a Dio-, valamint a Tony Martin-éra is kezdett beszippantani, de persze szerettem a Purple-t is, így tehát nem kis várakozással tekintettem a nagy találkozás elébe. A hangzást először furcsának találtam, de elég hamar megszoktam (és később, CD-n hallgatva ki is derült, hogy nem a másolt kazetta volt a ludas), és ma már nem is nagyon tudnám elképzelni máshogy a dalokat. Különleges atmoszférát kölcsönöz a lemeznek ez a valószínűleg high-technek szánt, de végülis kissé elcseszetten hideg sound – nehéz megfogalmazni, mi is a jó benne, de aki szereti az albumot, valószínűleg tudja és érti, miről is beszélek. A kifogástalan, 21. századi módon megdörrenő, imént már említett Gillan-féle Trashed feldolgozás minden erénye ellenére sem tud akkorát ütni, mint ahogy eredetileg indul a lemez ugyanezzel a dallal. Már itt nyilvánvalóvá válik, hogy Geoff Nicholls billentyűi és effektjei sokkal nagyobb teret kaptak, mint a Born Againt megelőző két diós lemezen, ahol már elvileg szintén tagja volt a csapatnak – tulajdonképpen ez az „új”, színesebb hangzású Sabbath-korszak kezdete. Rögtön a következő tétel máris egy hangulatfestő átvezető, amely szinte észrevétlenül torkollik a fentebb taglalt, borult agyú proggereket inspiráló Disturbing The Priestbe – ez egyébként tényleg minden idők egyik legprogresszívebb, legbetegebb Sabbath dala, Gillan is nagyon ráérzett, el is ereszt benne néhány elmebeteg kacajt. A mai napig kiráz tőle a hideg, ha hallom, hátborzongatóan zseniális, igazi remekmű!

A Zero The Hero előtt is kapunk egy kis bevezetést, erről a valószínűleg mindenki által ismert zakatoló úthengerról nem is nagyon lehet már mit elmondani – talán annyit, hogy sokkal több van benne, mint amit a Corpse-verziót előbb ismerve gondoltam. Chris Barnesék nagyon jól képükre formálták a riffet és remek zsizsi-zakatolást csináltak a dalból, amit viccessé tesz az embertelen hörgés, de az eredeti kimondottan félelmetes és a hangszerelése is jóval izgalmasabb – más kérdés, hogy a hozzá készült videóklip inkább mulatságos, de hát mit lehet tenni, ha egyszer 1983-at írt a naptár...

A címadó szám is a monumentálisabb-epikusabb oldalt erősíti, Gillan sikolyai itt nagyon hatásosak, majd ezután kissé lazábbra veszik a gyeplőt, mert két kimondottan slágeres tételt is kap a hallgató (Digital Bitch, Hot Line), amelyeket akár „nyálasnak” is gondolhatott a harminc évvel ezelőtti, az új Sabbath-hoz eleve szkeptikusan közelítő rajongó. Persze ettől függetlenül nagyon jók ezek is, és azért tegyük hozzá, hogy messze nem Mötley- meg Twisted Sister-féle hair metalról van szó. A komplexebb felépítésű, de mégis fogós Keep It Warm pedig remek lezárás, amely után még szívesen meghallgatna az ember egy-két számot – én legalábbis mindig így voltam ezzel, de végülis semmiből sem áll újra elindítani a lemezt.

Mivel az egész projekt nem sokáig húzta, örvendetes, hogy jócskán akadnak élvezhető minőségű bootleg felvételek a Born Again turnéról, és mivel Gillan akkoriban hangjának csúcskorszakát élte, nagyon egyikkel sem lehet mellényúlni: konkrétan az egyik legismertebb felvételen, amit anno a Petőfi rádiós Sabbath sorozatban is leadtak, még beteg is volt, mégis óriási az anyag. Persze a szétválással nyertünk egy újabb Deep Purple-aranykort, és bár a Sabbath ezek után jó pár évig átjáróházként funkcionált, a Tony Martinos felállás '80-as évek végi megszilárdulásáig azért csak megszületett egy zseniális Seventh Star is Iommi műhelyében (igaz, egy teljesen szétcsúszott Glenn Hughes-zal), szóval semmiképpen sem elvesztegetett időről beszélünk.

A Born Again minden érintett pályafutásának igen fontos mérföldköve, enélkül ugyanis egyikük sem lenne ma a megfelelő helyen. Önmagában nézve pedig egy nagyszerű album egy rendkívül érdekes korszakból, egy kevésbé egyértelmű klasszikus, amely ugyanakkor klasszikusok tucatjaira volt hatással több szempontból is.